A mindennap kicsiny csodái

A kislányom nagyon masszívan szeret és tud hinni a csodában. A juharfa termését éveken át tündérek levetett szárnyaiként reptettük, manókról képzeltünk el történeteket, akik apró termetük ellenére vidáman és gondtalanul élnek varázslatos erdők mélyén, és ennek köszönhetően

egészen nyolc és fél éves koráig meg sem rendült benne a mély hit a húsvéti nyuszival vagy bármelyik ajándékhozóval kapcsolatban.

Még akkor sem, amikor halálsápadt arccal rohantam ki a karácsonyfához az utolsó elfelejtett ajándékot elhelyezni, és ő pont akkor lépett be megcsodálni a fát. (Most tekintsünk el attól, hogy mély hite a láthatatlanban hány álmatlan éjszakát szerzett már nekünk ágy alatt, szekrényekben, a mennyezet repedéseiben megbúvó szörnyekről, és hány mesekönyvet rejtettem el a felső polcra, mert „féjejmetesek”.)

Nagyobb és titkosabb csodák

Ettől eltekintve szerettem ezt a naiv hitet, a rácsodálkozást, azt, hogy a Mikulást még most télen is olyan örömmel, rohangálva, hisztérikusan az ablak előtt ugrálva várta, ahogy mi felnőttek talán a lottónyereményt sem. Nem is volt kedvem széttörni ezt a szép világot. Persze, jöttek az olyan kérdések, hogy szegény nyuszi mégis hogy tojhat a szomszéd gyereknek tabletet, miért néz ki mindig kicsit másképp a Mikulás, a Jézuska, fiú vagy lány, esetleg nemtelen angyal, és hol lakik a Fogtündér, ugye, nem a fogorvosnál?

Simán zavarba hozta az ovis Mikulást azzal, hogy jó hangosan nekiszegezte a kérdést, hogy most akkor barátok-e a Jézuskával

, és a karbantartó Pista bácsinak csak néhány másodpernyi kínos csend után jutott eszébe, hogy „hát persze”.

Tedd a kezed a szívedre!

Szóval a furcsaságokat megmagyaráztuk, és hittünk rendületlenül. Erre néhány napja jövünk haza az iskolából, szokás szerint szorosan fogta a kezem – mostanában kezdek rájönni, milyen hálás lehetek még ezért – battyogtunk, beszélgettünk, amikor rám nézett, és különös hangon azt kérdezte: „anya, tényleg létezik a húsvéti nyuszi?” Na neee, gondoltam magamban, mint akit gyomorszájon vágtak, hát, erre mit feleljek, vajon tudja, és engem ellenőriz, hogy hazudok-e, vagy nem tudja, és megerősítésre van szüksége, de hát már másodikos, meddig nézzem hülyének, és épp ott nem állhattam meg egy fél órás netes keresgélésre a korhatárokról, a bizalomról és a hit fontosságáról, ezért hát azt kérdeztem tőle: „tényleg tudni akarod?”. Miután erre is igent felelt,

bevallottam, hogy a húsvéti nyuszi igazából én vagyok. Meg az apja.

Tudtam, éreztem, hogy ez a kérdés már nem kislányos, ez most igazi választ követel.

Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog

Innentől kétnapos gyászfolyamat indult el, amiben a lányom időnként cinkosan hunyorítva, időnként szomorúan kérdezgette, hogy akkor mégis hogy csináltuk ezt mi minden évben. Makogtam valamit hajnali kelésekről, az ünnep és a szeretet fontosságáról, a családi összefogásról, hogy mekkora csoda így is minden ünnep, mert együtt vagyunk, milyen nagyszerű, hogy ennyien szeretjük őt meglepni, és milyen fontosak a tradíciók, az összetartás, és nézze, milyen ügyesen tudok én is nyuszi lenni, ugrálok, grimaszolok, és igenis megható és vicces és nagyszerű lesz idén is az ünnep, amikor bánatosan csak annyit kérdezett: A Mikulás is? Mondtam – most már úgyis veszve minden – hogy az is. Sóhajtoztunk.

Kicsit pityergett, megöleltük egymást, és belül én is sírtam vele, sirattam ezt a nyolc ártatlan, csodás évet, amikor még bármi megtörténhetett, és igen, a nyuszi elbírta azt a sok ajándékot, és a Mikulás be tudott nyúlni a csukott ablakon.

Ez a finom kis kalapálás nem a legcsodásabb dolog?

Azóta a Fogtündér is lelepleződött, de Jézuska szilárdan tartja magát szerencsére, mert a lányom szerint annyira azért már nem lehetünk ügyesek, hogy odacsempésszük az ajándékokat, miközben ő minden évben velünk ölelkezve együtt várja az angyalok csengetését. Ám a nyuszi és a Mikulás elveszett. Aztán a szomorúságnak hipp-hopp vége lett. Tegnap eltűnt a szobájában egy fél órára, amikor nem mehettem be hozzá. Amikor kijött, kaptam egy papírból kivágott hímes tojást, amin a macska (macska nélkül nincs élet nálunk) arca szomorú és vidám között tudott váltakozni egy papírcetli segítségével, és egy saját kezűleg ragasztott-rajzolt húsvéti kifestős vicckönyvet. Mert ha egymást ajándékozzuk, akkor abba most azonnal ő is szeretne beszállni, és ez itt az én ajándékom.

Ekkor jöttem rá, hogy a csoda nem veszett el, csak kitalált lények helyett a gyerekbe költözött. Sőt, mindig is ott volt.

 Fenyvesi Zsófi

Reményik Sándor: Csendes csodák című verse olvasható össze a vastagon szedett sorokból.