-

Volt egy nő, szerettem. Menekülnie kellett, épp hozzám menekült, és én segíteni akartam neki. Megosztottuk egymással, amink volt: biztonságot, munkát adtam, én pedig barátságot, figyelmet kaptam. Nem vettem észre, hogy mikor borult fel az egyensúly. Nem láttam a jeleket, hogy az egyik oldal túlcsordult, és a másik megkopott, hiszen nem vártam viszonzást. Évekkel később mondta valaki, hogy egy kapcsolatban ideális esetben egymást segítve, egymás mellett lépegetünk fel a magunk lépcsőfokain, de minden egyes viszonzás nélküli adás egy lépéssel feljebb tesz bennünket. Vagyis eltávolít a másiktól.

Egy idő után az, aki többet kapott, nem tud követni, és lassan áthidalhatatlanná válik a távolság. Már nem halljuk, és nem értjük egymást.  Itt tűnik el a megértés esélye, mert ekkora távolságból már csak kiabálni lehet.

Ez történt velünk is, eljött az a pillanat, amikor többé hiába akartunk beszélni, már csak messziről ordítozva vagdostuk egymáshoz a szavakat. Soha többé nem láttuk a másikat. Volt egy nő, szerettem.

Van egy nő, szeretem. Munkának indult, hamarosan barátságféle lett, szokatlan volt az első perctől érzett kötődés mindkettőnknek. Óvatosak vagyunk amúgy is, az üzletben főleg, és eléggé sokáig megtartottuk a három lépés távolságot. Nem hittem, hogy így is lehet sérülni. De sikerült. Ahogy az egy rendes rákhoz illik, visszavonultam a páncélomba, és onnan csattogtattam sértetten a hülye kis ollóimat. Nem rajtam múlt, hogy mégis barátok maradtunk, hanem az ő bölcsességén. És bátorságán. Leültetett magával szemben, és beszélt. Magáról, rólam, rólunk. És arról, hogy neki ez a barátság egyszeri, megismételhetetlen és fontos. Fontosabb pénznél, üzletnél. Meglepődve bújtam elő, és tettem le a sértettségem. Beszélünk. Nem csacsogunk naponta, de amikor találkozunk pár hetente, azok az órák csak kettőnkről szólnak. Van egy nő, szeretem.

Volt egy férfi, szerettem.  Ha hinnék az ilyesmiben, azt mondanám, hogy igazából legalább ezer éve ismertük már egymást, és jó pár előző életünkben lehettünk harcostársak. Egymás ellen sosem harcoltunk, de együtt voltunk edzésben a világgal szemben. Ki tudja, végül mi ékelődött közénk, sértődések, önvédelem, ki nem mondott félelmek, ezer éve magunkkal hurcolt fájdalmak, és hogyan lett a játékból játszmázás, aztán meg hogyan fordultunk egymás ellen. Csupán azt tudom, hogy egyszer csak az apró szurkálódások észrevétlenül véres csatákká váltak. És nagyon, jobban, mint a mélységük indokolná, fájni kezdtek a közben szerzett sérülések. De nem szóltam, csak szorítottam a kezeimet a vérző sebekre.

Hallgatunk ma is, és nem akarok többé beszélni. Volt egy férfi, szerettem.

Van egy férfi. Szeretem. Ülök az autóban, és hallgatom, ahogy rajta keresztül szól hozzám az Isten. A dalt énekli, ami az elengedésről szól, akarom, hogy tudd, nincs szükséged többé rám, egyáltalán nincs szükséged már senkire és semmire. A végén egy szót kiált: kommunikáció. És még azt is: „beszéljetek egymással”.  Hát én akartam, de ezek után, miről... kiabálok sértetten magamban, aztán valahogy csöndesen elkezdenek folyni a könnyeim, rá a bordáimra, felvizezik az alvadásnak indult vércsíkot. A most, a tavaly és a tíz éve odakerült sebeket. Azt hiszem, valahol a város másik felében te is épp egy vércsíkot takargatsz, meg ne lássa senki, hogy sebezhető vagy.

Van egy nő. Az első volt, aki megtanította: az igazi bátorság az, amikor beszélni merünk a sérüléseinkről, a sebezhetőségünkről és a félelmeinkről. Nem kívülállóknak, mert ez rájuk nem tartozik. Magunknak, és annak, akitől félünk. Van egy férfi, akitől azt tanultam meg, hogy merjem felforgatni azokat a súlyos, régóta a földbe nehezedő köveket, és ne rettegjek attól, ami közben alájuk került. Csak elsőre lesz ijesztő alánézni. Utánuk a tiszta föld marad.

Beszéljünk.

Prónay-Zakar Gina

 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Rawpixel.com