Természetesen jó előre meghatározzuk a gyerkőcök nemét is, előbb lány, aztán fiú, a harmadik meg tök mindegy. A neveket, meg (sok sikert ahhoz, hogy lenyomd őket a férjed torkán) a ruhákat, az első cipőcskét, még a hajuk színét és az arcukat is elképzeljük, hogy milyen cukik leszek, három darab foggal, széles mosollyal, pirospozsgásan, a menő kis rucijaikban tologatják majd a játékvonatot, és minden annyira, de annyira tökéletes lesz, hogy felrobban az univerzum.

Olyan tökéletes anyák vagyunk, amíg nincsenek gyerekeink.

Üdvözült mosollyal segítünk a babakocsival szenvedő nőnek a buszon, és titokban azt gondoljuk,  hogy nekünk ilyenkorra már autónk lesz. Rápillantunk a babára, akinek le van hányva elöl a ruhája, és máris adnánk a tanácsokat, mivel lehet a leghamarabb kiszedni. Folyik a nyála is, „hát hol egy nyálkendő, és egyébként is, nincs egy kicsit túlöltöztetve”? Ez a babakocsi is elég rozzant, az anyuka arcán pedig még nyomokban sem fedezzük fel a földöntúli öröm világossárgán vibráló fényét. El is könyveljük, hogy ez egy hálátlan dög, aki biztos „csak azért” szült, és sajnáljuk szegény gyereket.

Aztán amikor évekkel később, amikor a férjünk elvitte az autót, és épp a buszra szenvedjük föl azt a rohadt kölköt azzal a vacak babakocsival, amiről előre megmondtuk, hogy nem lesz jó, és a rázkódástól a gyerek bukik egyet, na, abban a pillanatban értünk meg minden anyát a világon. Addig: mesevilág. Addig pontosan tudjuk, ezt mi hogy csinálnánk jobban.

Utána azt sem tudjuk, hogy épp mit csinálunk, csak próbálunk életben maradni, és ugyanezt elérni a gyereknél is.

Nem értjük, mi baja van az igazi csecsemőnek, amikor a fantáziavilágunkban édesen alukált, cukin mosolygott, sosem sírt, aki gondolatban a nagyi ölében ücsörgött, miközben mi a laptopon szörföltünk, filmet néztünk, vagy másképp élveztük az életet. Hol az idill? „Ki tette tönkre ezt a gyereket?!” Miért horkol a férjünk, amikor éppen ölelkezve kéne sutyorognunk arról, milyen nagyszerű, hogy kettőnkből egy külön élet lett? Miért az az első szava a gyereknek, hogy „nem!”, miért üvölti eltorzult arccal nekünk hogy „ajaaaaa” ahelyett, hogy odatotyogna, arcunkat két pufi kezébe fogná, és azt rebegné: „mami, szeretlek, te vagy a legjobb anya a világon”?

Miért nem mondták el előre, hogy ez az egész milyen kurva nehéz? Hogy hányféle elvárásba ütközünk, miközben egyiknek se tudunk megfelelni, hogy száz gyerekre való elég jó tanácsot kell végighallgatnunk, de az az egy sem boldog tőlük, akivel bajlódunk? Miért nem mondták, hogy alkalmatlannak érezzük majd magunkat, és az egész ijesztő lesz, hol volt szó a hisztirohamokról, a „nem a norma szerint” fejlődő gyerekekről, az aggodalomról, az állandó bűntudatról, hogy nem vagyunk elég jók?

Miért nem mondták, hogy egyszer az a szörny leszek, aki most azt üvölti a nyolcévesének, hogy „vedd föl azt a kurva melegítőfölsőt, és hagyjál békén végre”?!

Szerintem egy jó gyereknevelési szakkönyv első mondata az, hogy nem vagy egyedül. Nem kell egymagad cipelned a fejlődő gyerek várható 120 évét, előre kitalálni mindent, nem kell egyedül felkelned éjszakánként. Fogadd el a segítséget. Nem kell egyszerre dolgoznod, szuperanyaként teljesítened, boldog feleségnek és házitündérnek lenni, az égvilágon mindenkinek megfelelni, mert ez tel-je-sít-he-tet-len. Ha erre találtak volna ki, robot lennél. És ezt minden egyes nyomorult fejezetben szó szerint elismételném. Nem vagy egyedül. Nem csak a te felelősséged, van annak a gyereknek egy apja is, meg nagyszülei, meg védőszentje, keresztanyja, orvosa, védőnője, amit csak akarsz. Nem kell szuperanyává válnod, sem azzá, amit elképzeltél magadnak, sem azzá, amivé mások akarnak tenni. Jó vagy így, ahogy vagy. Elég vagy.

A sok rühes elváráshalmazban, az idióta, fröcsögő, mindentudó kommentelő anyukákban – akiknél kegyetlenebb állatfaj nemigen létezik, és akik öt perc alatt ismeretlenül közlik veled, hogy „épp megölöd a gyereked, és a pokolban végzed” – a sírásig elveszve állj meg egy jó nagy pillanatra, rendelj egy repülőjegyet, és utazz el a kölökkel a hátadon valamelyik természeti néphez. No internet. No tanácsadók. No bűntudat. No „mivanhaelrontom”. No időzítés. Ülj le az asszonyok mellé, beszélgess velük, vagy csak létezz, végy egy nagy levegőt, élvezd a madárhangokat, a sok zöldet, engedd el a hibáidat, amiken agyalsz, és szellemülj át. Megy ez évezredek óta, kütyük, tökéletes gyerekszoba, beleszólós nagyik, sterilizáló, és állandó pánik nélkül is. Vannak anyatársaid, a gyerekek felnőnek, ahogy a virágok nyílnak, ahogy az állatkölykök cseperednek, benned is ott a kód, a tudás ehhez, csak tudd kiásni a modern élet zagyvaságai és elvárásai alól. Mindennap eljön, és mindennap egy kicsit jobb lesz. Te pedig akkor leszel jobban, ha részévé válsz az egésznek, elengeded magad, és belesimulsz ebbe az áradatba, amit úgy hívnak, hogy élet.

 

Fenyvesi Zsófi 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/zlikovec