„Én Krisztusom, miért költöztél te ilyen magasra?” – Avagy, így kacag rajtad a hiperaktív anyád, ha hegyet mászol

–

Anyacika december 27-én reggel (értsd: hajnal fél ötkor) jelentőségteljesen átfordult a másik oldalára, és ezzel a lendülettel oldalba bökte még (érthető okok miatt) alvó lányát (azaz engem).

– Fent vagy már, Vica? – susmorogta a kérdést.

Én próbáltam halottnak tettetni magam, és először nem válaszoltam. Aztán meglökött még egyszer, és kicsivel hangosabban kérdezte:

– Fenn vagy már, KisVicuska?

Akkor már persze hogy fent voltam. De nem vagyok én olyan ember, akit csak úgy lehet befolyásolni a dolgában a külső ingerekkel, ezért még mindig nem válaszoltam neki, továbbra is játszottam a holtat.

Erre anyám felkel, felöltözik, matat a szekrényben, elhúzza a függönyt, majd elkezd porszívózni, de rendesen. Amire persze végül csak felkelek. Ő meg odamorog:

– Na, végre, felkeltél! Megyünk Tokajba kirándulni, fel a hegyre!

Innentől kezdve pedig már nem volt menekvés, bizony még a bejglit sem emésztettem meg, meg a kacsát, meg a további süteményeket sem, meg úgy egyáltalán semmit, mert fel kellett öltözni, és el kellett indulni, hiszen anyacika rettenetesen unta magát otthon. Sorolta, hogy mennyire szenved, merthogy bizony másfél napja (!) semmit nem csinál, és még a céghez sem tud bemenni, mert ilyenkor ott is leállás van, meg kitakarított két napja… ezen a ponton megkérdeztem tőle, hogy akkor mi a szent hóhér miatt vette elő a porszívót, de ezt a kérdést figyelmen kívül hagyta. És folytatta, hogy főzni most nem kell, mert van elég étel, meg amúgy is, mami főz holnap, szóval még holnap sem kell, meg az edzőterem sincs nyitva, és neki mozognia kell, mert megőrül.

Hatkor úgy pörgött a porszívó körül, mint a mérgezett egér, és mutogatott az ablak alatt elhelyezett szobakerékpárra, hogy ő bizony azt már nagyon unja, hogy egyhelyben teker, és hiányoznak neki a tavaszi-nyári bringatúrák, amikor hetven-nyolcvan kilométereket megy, és ez a szobabringa ahhoz képest semmit sem ér. Megkérdeztem óvatosan, hogy beállítsam-e hegymenetre a szobacangát, de erre még hevesebben kezdte magyarázni, hogy mi a különbség a valódi terep, a szabad levegő és a beállított terep meg a poros szoba között. Amikor az izmok anatómiájánál tartott, akkor feladtam az odafigyelést, és megadón beleegyeztem: jól van, menjünk inkább kirándulni. Együtt, ki a levegőre.

Úticélunk az újonnan felhúzott Áldó Jézus szobor volt Tarcalon, aki 2017 nyara óta áldja az arra kirándulókat, és mi még tiszalökiként (nagyon közel vagyunk hozzá) nem is láttuk. Szóval mindenképpen meg kellett nézni, és mindenképpen december 27-én, amikor egyébként se volt semmilyen tennivaló, és ezt úgy értsétek, hogy a két ünnep közötti pihenést az anyám nem tekinti tennivalónak. 

Szóval nekivágtunk. Jött a húgom, az öcsém és az anyám. Laci (anya párja) nagyon okosan, és szerintem előre kitervelt szándékkal lemondta az utat, azzal a kibúvóval, hogy neki bizony káposztát kell töltenie másnapra, és annak sajnos állnia kell…

Tudom én, hogy első ránézésre ez egy nagyon kellemes programnak tűnik, meg hogy milyen jó fej anyám van már, hogy ennyire szeret programozni a kedves gyerekeivel, de a decemberben felszedett plusz hat kilóval felmászni a higgyétek el, hogy állati magasan lévő Áldó Krisztushoz, hát nem volt épp kellemes. De tényleg. Én majdnem kiköptem a tüdőmet, miközben anyám meg vígan nevetett a lépcső tetejéről, hogy: „Mikor érsz már fe, KisVicuska, mi mindjárt indulunk lefelé”.  Ennél a mondatánál én még mindig a hegymenet aljánál jártam, és magamban elmondtam néhány miatyánkot, hogy ha én egyszer felérek, tuti, hogy megkérem az Úristent, többé ne költözzön ilyen magasra, mert ez bizony nem járja.

Aztán végül csak sikerült fölkecmeregnem a Jézus lábához. Mondjuk, azonnal kárpótolt a pompázatos tokaji borvidék minden szemet könnyre fakasztó látványa, anyám kuncogása, meg a tesóim kipirult arca. Miközben lefelé baktattunk, anya arról beszélt, veszünk lángost, mert ő nagyon megkívánta, és szerinte, ha már itthon vagyunk úgyis mindannyian, akkor másnap is eljöhetnénk, mert hát ez annyira, de annyira nagyon jó kis program volt. Így, együtt. 

Amúgy tényleg. De ne áruljátok el neki, hogy ezt mondtam, mert mindjárt itt a tavasz… és már előre be vagyok tojva, mit talál ki.

 

Szentesi Éva

 A képek a szerző tulajdonában vannak