Biztos ismerős számodra is az érzés, amikor mennél, mert dolog van, idő van, rohanni kell, de nem tudsz abban a tempóban haladni, ahogy kellene, mivel az utódok pöttyet kipenderítenek a hajnali jógázást követő Zen-állapotodból (nyilván te is hajnal ötkor jógázol gyerekek mellett, én sem, nyugi), és a felnőttek világában megszokott érvelési praktikák sorra csődöt mondanak.

Annak érdekében, hogy ne kelljen naponta a nullánál eggyel többször látnod a gyereked manduláját visítás közben, és hogy te se állíts be a munkahelyedre kisírt szemekkel, égnek álló hajjal – a reggeli (vagy a nap végén) kötelező húzós körök után –, egy átlagos példán keresztül mutatok pár praktikát. Ezek nálunk beváltak.

Nem állítom, hogy nektek is sikerülni fog, és természetesen azt sem, hogy nem néznek majd komplett idiótának az aktuális helyen, de ha csak minden második ordibálást sikerül elkerülnöd vele, már nyert ügyed van, és egy kicsivel közelebb jutsz a világbékéhez.

Ó, hányszor fordul elő, hogy a reggeli rohanást a kisebbik lányom – szuperül időzítve – megtorpedózza egy azonnali ajtóban való keresztbefekvéssel! Vagy csak egy egyszerű bevásárlás során nem tudunk továbbmenni, mert – bár nagy teljesítmény, hogy egyáltalán bejutottunk a drogériába különösebb dráma nélkül (az, hogy kié legyen a színes, mini bevásárlójárgány, kivétel nélkül sarkalatos pont) – az ottani fából ácsolt terepjátéknál lecövekelnek a srácok, és nekik aztán teljesen mindegy, lesz-e vacsora aznap vagy sem. Lesz-e mit felvenniük másnap… vagy mindjárt fél nyolc, és még haza sem értünk. Azonnali reakcióikkal és zajos érveléstechnikájukkal próbálják előcsalogatni belőlem az anyaállatot (nem a tigrist, a másikat).

Szóval drogériában vagyunk, már minden megvan, tökéletesen lekötötte a gyerekeket az ottani játék, de hiába kérlelem őket, nem indulnak, nyomatékosítom a mondanivalóm, mire ők elvágják magukat a földön, és, mondjuk, állati nagy mákom van, mert csak az egyikük kezd visítani.

Lehetséges megoldások:

1. Kedves hangon, halkan kérlelem őket

Elmondom nekik, mennyire szeretem őket, vacsoraidő van, máskor is jövünk majd, ha most ügyesen és szépen elindulunk haza. Eközben ők a földön fekve tombolnak, taknyuk-nyáluk összefolyik. Csendben forgatom a szemeimet, az ő koordinátáik változatlanok, minden marad, ahogy volt, nem értem el semmit.

Arra gondolok, meg kéne enni egy ischlert. Nem is egyet, inkább kettőt, mert a fürdetés még hátravan.

2. Veszekedni kezdek velük

Nyilván nem értünk egyet, így jobb híján versenyezni kezdünk, ki tud hangosabban érvelni. Mindegy, mit mondok, mert ez nem a megoldás felé visz. Ordibálunk egymással, igazából jól is esik, mert egész nap feszkós voltam, végre kiengedhetem kicsit a fáradt gőzt.

Épp arra jár egy néni, felém mutat a botjával, és azt kérdezi: „Milyen anya az ilyen?!” – úgyhogy beszólok neki is. Mivel ő csak ennyit akart elmondani, és kicsit sem érdekli, mit gondolok, azonnal zokogni kezdek.

Erre a gyerekeim felpattannak a földről, a nagyobbik csúnyán néz a nénikére, a kisebbik meg azt mondja neki: „csúnya néni”. A gyerekek megfognak két oldalról, kitámogatnak a boltból. Tök szánalmas vagyok, a gyerekek meg kicsit szégyenlik magukat, senki nem elégedett igazán, sőőőt.

3. Eldobom magam én is a földön, és visítok pont úgy, mint ők

Körül sem nézek, mert pontosan tudom, hogy egy tízes skálán húszas szinten néznek most hülyének az emberek. A gyerekek sokkot kapnak, a nagynak ciki az anyja, úgyhogy egy másodperc törtrésze alatt áll a lábaira, a kicsi hasra fordul, tanulmányozni kezdi anya új technikáját, észreveszi, hogy van a jobb kezén is egy kisujja, úgyhogy azzal játszva felkel a földről, és továbbmegy, mintha mi sem történt volna.

Komplett hülyét csináltam magamból, és most már a gyerekeim is tudják, hogy mindig van lejjebb.

4. Elordítom magam, miközben szétnyitom a táskám és paskolok benne…

…hogy: „két dinoszaurusz épp gigászi harcot vív most, és aki kíváncsi rá, annak megmutatom”. A drogériában jelen lévő összes gyerek odasereglik hozzám – beleértve a sajátjaimat is –, de mivel még nem találtam ki a komplett koncepciót, elrohanok, hátha utánam jönnek. A célom elérem, viszont az összes szülő a cuccaikat eldobálva rohan a sajátja után, mert közben fel sem tűnik, hogy kicsit „szigetkörösre” vettem a tempót. A gyerekeim kíváncsian belenéznek a táskámba, mire mutatok a kijárat felé, hogy „épp ott szaladnak, gyorsan nézzük meg őket”. Ezt játsszuk hazáig, lóg a nyelvünk rendesen.

Otthon rámutatok a két mini plasztik T-rexre, és megdicsérem azokat is, hogy „milyen ügyesen hazaértek előttünk”.

5. Leülök a földre a gyerekekkel szemben

Elmondom nekik mennyire fontos, hogy haladjunk, mert az életben az egyik legfontosabb dolog, ami pénzzel nem megváltható, az az idő. Ők megértik, felkelnek, megöleljük egymást, és normál gyalogtempóban hazaindulunk a naplementében. (Nem.)

 Megyeri Gabriella

A képeken a szerző kislánya látható. Nem illusztráció.