Amikor még nem szabnak határt az előítéletek és az elvárások – magyar konduktorok kalandjai Kínában

–

Moirával a világ körül

A gép dél körül landol Hong Kongban. Kialvatlanság? Ugyan! Az út alig volt tizenkilenc óra! Egy konduktornak (nem karmester vagy villamosvezető, hanem mozgássérülteket fejlesztő pedagógus), ha a Moirával* (Konduktív Pedagógiai Központ) dolgozik, bírnia kell a repülést. 

Sokat várunk a bőröndjeinkre, és reménytelenül hosszú a sor az útlevél-ellenőrzésnél, de egy óra múlva már kezet rázhatunk Mr. Zhaoval (a kínai főnök, akiről később kiderül, hogy késleltetett varázsló: teljesíti a kívánságaidat, de nem azonnal). Rövid autóút, macerás határátlépés (HK szigorúan elkülönülő közigazgatási egység), és máris a Mennyei Birodalom területén vagyunk. Sencsen zsúfoltsága csak nekem újdonság: Borbély Ágnes, aki már egy éve szervezi a jelenlegi intenzív tábort, és Nelli, aki szintén konduktor, nem először dolgozik itt. Mire a szállodába érünk, besötétedik. Csodálkozni, jetlaget kipihenni nem sok időnk marad, másnap munka.

Kínai kezdőknek, és…

Hétfőn a világszínvonalon felszerelt rehabilitációs központ munkatársai (kíváncsi és lelkes huszonévesek) várnak minket. Nem könnyű megtanulnunk egymás nevét, de ez nem akadályoz minket abban, hogy kézzel-lábbal mutogatva bevonjuk őket is az előkészületekbe. Kialakítunk egy előadót (itt Borbély Ágnes három hetes kurzust tart a konduktív pedagógia alapjainak és szellemiségének bemutatására), és két csoportszobát, ahol Nellivel az oktatáshoz kapcsolódva bemutató csoportokban huszonnégy gyerekkel dolgozunk majd.

Pár óra múlva minden készen áll a munkakezdésre, és a kínai nyelvtudásunk is fejlődik: megtanulunk köszönni, gyereket megnyugtatni és megdicsérni, és majdnem sikerül elsajátítanunk az „egyenesen állok” kifejezést is (mely a kondukcióban tételmondat).

A „János bácsi, János bácsi” című dal túl nagy kihívásnak bizonyul, bár próbálkozásaink vidám perceket szereznek a helyieknek.

Másnap végre megismerkedünk a kurzuson résztvevő gyerekekkel és szülőkkel. „Az első néhány nap teljes káosz lesz” – próbáljuk felkészíteni őket a legrosszabbra. A sírás és a megszeppenés helyénvaló, hiszen a legtöbb gyerek sosem vett még részt csoportos foglalkozáson. Kínában a sérültek fejlesztése többnyire kórházakban, egyénileg történik. Nem csoda, ha nehezen tolerálják egymást és minket, hiszen olyasmiket kérünk tőlük (önálló ülés, álló helyzet vagy néhány lépés), amit senki nem várt el eddig. Ilyenkor legfontosabb a szülők meggyőzése. Magyarázom tehát módszerünk alapelveit, az agyi plaszticitást, a közösség motiváló hatását. Liu, a tolmácsunk húsz másodpercben lefordítja a nagymonológomat. „Mindent elmondtál?” – kérdezem. „Nagyjából!” – válaszol széles mosoly kíséretében. Elbizonytalanodom a nyelvi felkészültségét illetően, de minden kontroll-próbálkozásom hiábavaló. Belátjuk, hogy a mindenre-bólogatás a helyi munkastílus alapja, és mivel a gyerekek gyorsan belerázódnak a programba, hagyjuk az egészet a fenébe. Illetve megpróbálunk tőmondatokban fogalmazni.

Pinky és a metrótérkép

A kommunikáció különbségeiből adódnak érdekes helyzetek. Mr. Zhaot folyamatosan igényekkel bombázzuk (kellene gyurma, festék, seprűnyél), válaszként persze mosolygós bólogatást kapunk. Aztán mikor lemondtunk az egészről, megjelenik a szükséges eszközökkel. Illetve időnként majdnem azzal: mivel sosem kérdez vissza, néha félremennek a dolgok.

Borbély Ágnes az elméleti oktatás szemléltetéséhez kér egy játékbabát. Mr. Zhao mosolyog, két nap múlva egy ötcentis kaucsukfigurát hoz. Ágnes ismét elmagyarázza, mire kellene a baba, aztán amikor újabb két nap múlva megint teljesen alkalmatlan izét kap, újra. Végül egy hét alatt megérkezik Pinky, akin be lehet mutatni a feladatsorok egyes elemeit, Mr. Zhao pedig megkapja a „késleltetett varázsló” címet.

Szerdán megemlítem, hogy hétvégén körülnéznék a városban, kellene egy metrótérkép (a googlemaps elérhetetlen). Mosolyok, bólogatás, semmi. Péntek délután aztán megjelenik Mr. Zhao egy 2x3 méteres térképpel, amin kétségkívül vannak metrójáratok is, de utcai tájékozódásra alkalmatlan, hacsak nem terítem a járdára. Mosolyogva megköszönöm (ha Rómában vagy, satöbbi), elsüllyesztem a táskámba, aztán a metróállomáson lövök egy fotót a vonalakról.

Idővel belerázódunk a helyi kommunikációba. Már nem érdektelenségnek tekintjük, hogy a szemléltető foglalkozások végén senki nem bombáz kérdésekkel, és nem csodálkozunk, hogy a reprezentációs vacsorákról közvetlenül indulás előtt tájékoztatnak minket (bár alulöltözöttek vagyunk farmerben-pólóban Sencsen legelegánsabb éttermében).

A „kínai gyerek”

A kölkökkel viszont remekül megértjük egymást.  Őket nem béklyózzák szociokulturális kötelékek, és nem akarnak megfelelni a „kínaiakról” elterjedt sztereotípiáknak.

Csibészek, tüneményesek, szoronganak a sérülésük miatt, büszkék, amikor megtanulnak valamit, ami eddig nem ment, pontosan, mint norvég vagy kanadai társaik. Közeledik a program vége, nő a szülők lelkesedése, de a kétségbeesésük is: mi lesz, ha mi hazamegyünk?

Az utolsó napon aztán záporoznak ránk a kérdések. Illendőséget félretéve az anyukák könnyes szemmel faggatnak minket: hogyan tovább?

Nem tudunk válaszolni. Csinálják a személyre szabott feladatokat, legyenek aktívak, használják a megszerzett képességeket… és keressenek olyan iskolát, ahol a sérüléssel együtt befogadják a gyerekeket. A helyiek a tanultak alapján képesek lesznek a konduktív pedagógia elveit beépíteni a foglalkozásaikba, de – mint Ágnes ezerszer elmondta – senki nem lesz konduktor ennyi idő alatt. Ahhoz pedig, hogy folytatódhasson a közös munka, rengeteg szervezésre van szükség mindkét részről.

János bácsi – Lun shi la ho

Utolsó utáni fotók. Egy kisfiú megölel, mond valamit, kérdően nézek Liura, aki elérzékenyülve tolmácsol (I love you), hogy aztán anyukástul-tolmácsostul-gyerekestül kultúrákon átívelő pityergésbe forduljon a helyzet.

Elpakoljuk az apró és kevésbé apró ajándékokat (lelki szemeink előtt kiakad a reptéri mérleg), a gyógytornász fiúk lecipelik a bőröndjeinket az utcára. Vár a taxi, Mr. Zhao visszakísér minket Hong Kongba. „Goodbye, see you next year” – integet utánunk (mosolyogva), amikor elbúcsúzunk a reptéren.

„Ezt még nem vehetjük biztosra” – hűti le a lelkesedésünket Ágnes, de nem hagyjuk elkedvetleníteni magunkat. Végül is kőkemény munkával megtanultunk legalább tíz kínai mondatot, sőt, a kurzus végére már a „János bácsi” is egész vállalhatóan ment.

Az nem lehet, hogy ennyi értékes tudás veszendőbe menjen.

Mészöly Ágnes

A képek a szerző sajátjai.

*A Moirát harminc éve alapította Borbély Ágnes. A program a világ huszonhét országában volt és van jelen, Trinidadtól Kínáig népszerűsíti dr. Pető András hungarikumként elismert, idegrendszeri eredetű mozgássérültek fejlesztésére kialakított módszerét, miközben hű marad az elméleti alapokhoz, és válaszol a XXI. század kihívásaira.