–

Az évek pedig telnek, és hiába lesz egy rendes lakásunk, esetleg kényelmes autónk, észre sem vesszük a nagy rohanásban, hogy a legbecsesebb értékeinket elveszíthetjük: a barátainkat.

Mindenki ugyanebben a cipőben jár: kevés az idő, hogy a 24 órába próbálunk belepréselni jó esetben 48-at, rosszabb esetben 168-at. Kapkodunk, sietünk a teendőink után, és a saját családunkra, rokonainkra nincs időnk. A barátok pedig végképp kiszorulnak az életünkből. Pedig muszáj lenne rászánni az időt, hogy ezek a fontos kapcsolatok életben maradjanak, muszáj őket táplálni valamivel. Új élményekkel. Néhány Messenger- vagy Viber-üzenet nem tart életben egy barátságot. Fontos a személyes jelenlét, hang, a közösen átélt pillanatok. Ezek nélkül könnyen végigmehetünk egy barátság elveszítésének összes fázisán.

Első fázis: kicsit ritkábban találkozunk

Vagy azért, mert épp kifogtunk egy olyan főnököt, aki azt képzeli, hogy mi élőbőrrel borított, emberekre megszólalásig hasonlító robotok vagyunk, akiknek alvásra, feltöltődésre nincs szüksége, és állandóan túlóráztat. Vagy már épp egy kisbabával szöszmötölünk otthon, és olyan fáradtak vagyunk a kialvatlanságtól, hogyha a postás levelet hoz, akkor az átvétel aláírása közben a vállán is elalszunk. Mindenesetre ebben a fázisban kevesebb lehetőségünk van találkozni a barátainkkal. De azért még találkozunk, dumálunk, bulizunk is talán, esetleg elutazunk valahová. A közös emlékek még frissek, a régi sztorikat, hülyüléseket gyakran felemlegetjük.

Második fázis: sokkal ritkábban találkozunk

Egyre fárasztóbban keringünk a felnőttség olykor gyötrelmes taposómalmában: lehet, hogy már több gyerekünk is van is, ami nagyobb anyagi kihívás elé állítja a családokat, ezért még többet dolgozunk, még nyúzottabbak vagyunk, és annyira kimerülünk, hogy örülünk, ha a családunk tagjainak a születésnapjait meg tudjuk ünnepelni, és leülni velük beszélgetni.

A barátokkal is összefutunk néha, de sokszor nem vagyunk benne a pillanatban, fejben máshol járunk, kevésbé tudunk elmélyülni egy-egy mosolyban, könnyben, történetben.

Itt már figyelni kell, nehogy elveszítsünk valakit, könnyen lemorzsolódnak a lelkünkből az emberek, észre sem vesszük a nagy rohanásban, hogy valaki már ritkábban jelentkezik, mert annyira magunkkal, és a saját fáradtságunkkal vagyunk elfoglalva.

Harmadik fázis: hosszas szervezéssel, nagyon ritkán jön össze egy-egy találkozó

Amikor a gyerekek már iskolába mennek, és azt hiszed, sokkal több időd lesz, de rájössz, hogy nagyanyáink roppant idegesítő és vérforralóan közhelyes mondása végül is valamilyen formában, de sajnos mégiscsak igaz: „kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond.” Hiszen pénzben is sokkal többe kerül (pedig mennyivel olcsóbbak voltak a gyerekméretű cipők, ruhák, és kisebb mennyiségű kaják, amikor is szembesülnöd kell azzal, hogy egy kamaszgyerek étvágya vetekszik az óceán összes fehér cápájának étvágyával együttvéve, az iskolai felszerelések, befizetések pénztárca-rogyasztó áráról nem is beszélve). De időt is fontos a gyerekekkel tölteni azon kívül, hogy a kamasz megnövekedett kiadásaira költesz. A munka után hazaeső, alvajáróként főzögető, gyermekeivel és férjével agyhalottként beszélgető, majd este tízkor ágyba zuhanó anyukalétbe egyre nehezebben fér bele, egy-egy barátnős találkozó, barátokkal való összefutás. Ebben a fázisban már villognia kell a vészjelzőnek:

ha nincs elég közösen megélt pillanat, felszabadító perc, örömteli beszélgetés, már nem lesz elég, amit a múltból hozunk.

Hiába volt vicces annak idején, hogy milyen vagány, polgárpukkasztó dolgokat csináltunk az egyetemen együtt, hogyan sírtunk egymás vállán zokogva egy-egy vizsga után, és milyen mámorítóan felszabadító volt, ahogy buliztunk. Ha dolgozó felnőttként és szülőként nem gyűjtünk ezek mellé közös emlékeket, a barátság könnyen kikophat, megfakulhat. Mert mindenki változik, és bizony gyűjtögeti a rigolyákat, lelki megkövüléseket. Így lehet az, hogyha hónapok kőkemény munkájával, mondjuk, nagy nehezen összehoztok egy közös baráti utazást, néhányan esetleg egymásnak esnek… vagy legalábbis könnyebben törnek felszínre az ellentétek. Ilyenkor kell elgondolkodni azon, hogy „miért is lettem én jóban azzal emberrel annak idején?”. Mit kedveltem benne évekkel ezelőtt? Mert az a valami még mindig ott van, abban a negyvenes, háklis, őszülő emberben, csak lehet, hogy már olyan ritkán látom, hogy elfelejtettem szeretettel és önzetlenül tekinteni rá.

Figyeljünk hát jobban a barátságainkra, és a barátainkra! Ez a figyelmeztetés nekem is szól. Nap mint nap küzdök ennek a súlyával. A barátságaink ugyanis a legnagyobb kincseink az életben. Ne hagyjuk ezeket az igazgyöngyöket szétgurulni, leperegni, eltűnni, mert nélkülük az élet elveszíti a csillogását és valódi ragyogását.

Finy Petra

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/Rawpixel