–

A fürdőruha alatti rész hófehér, minden más bőrfelület vörös. Főleg a vállam, a mellkasom és a térdem fölötti terület a combjaimon. Szinte hallom, ahogyan lüktetnek a megperzselt helyek. Nem baj, holnapra bebarnul – gondolom magamban. Most érzem először igazán, hogy különálló alkatrészekből állok, és úgy tevődöm össze, mint a kémiai elemek.

Odakint a tengerből felszaladó hullámok moraja ütemet dobol a partra, háromlépésnyire van a szobától, ahol fekszem. Kora nyár van. Este. Huszonhárom és fél fok. Egyedül vagyok, az éjjeli lámpa megvilágítja az arcomat. Az erkélyre néző ablak sarkig nyitva áll, odakintről bezúg a mérhetetlen víz hangja, úgy érzem, valójában odakint fekszem, hogy mindjárt engem is elér a tenger, beterít, magával visz, és soha többé nem hoz vissza.

A szálloda, ahol megszálltam, félig üres most az előszezonban. A vendégek nagy része Németországból érkezett, de én ezekben a napokban úgy érzékelem őket, mintha egy másik bolygóról jöttek volna. Rendesen furcsa, hogy ők is ugyanott élnek, ahol én, bár most képtelen vagyok arra, hogy bárki mást ismerősnek érezzek. Nem bízom szinte senkiben. Akiket szeretek, nem utaztak velem, akit pedig igazán ismerek, ő is messze van most.

Szóval messze vagy.

El kellett jönnöm ide, erre a fura helyre, ezek közé a fura emberek közé, hogy felfogjam, csak téged ismerlek igazán, úgy, hogy alig tudok rólad valamit, mégis benned bízom egyedül. Messze vagy, aztán meg irtó közel, annyira közel, amennyire még senki nem volt. Itt vagy a leégett bőröm alatt, ott vagy a napban, ami ezt teszi velem, itt vagy az agyamban, a gondolataimban, valójában rettenetesen kell figyelnem, hogy ne rád figyeljek minden pillanatban, mert elfáradok.

De nem a várakozásban, nem várok rád, hanem simán csak nem engedhetem meg magamnak, hogy vágyakozzak valami után, amit jelenleg nem érek el.

Olyan szomjas vagyok, hogy el se hinnéd, olyan éhes vagyok, mint amennyire soha nem volt még ember, annyira szomjazom és éhezem, mint ahogyan te is, és beleőrülnék, ha egyszer megérinthetnélek.

Te vagy a szeretlek, én vagyok az én is téged. Felváltva mondjuk, milliószor, persze nem elégszer, hogyan is lehetne ez elég, ebből sosem lehet eleget venni, meg belőled sem keveset enni, felfalnálak, beléd bolondulnék, bele is halnék, és ha így volna – éppen ezzel a fejezettel – vége a világnak, akkor boldog volnék. Rohadtul boldog.

Másnap van. Még mindig a szobámban vagyok. A bőröm bebarnult, tudtam, hogy ez lesz. Anyaszült meztelenül fekszem az ágyon, a hófehér takaró nedves lett a testemtől, ahogy zuhanyozás után ráfeküdtem. Az ágyneműnek friss illata van, belefúrom a fejem, nem normális módon rád gondolok megint. Közben odakint nyaldossa a partot a tenger, én meg azt akarom, hogy te is így fuss végig rajtam a nyelveddel. A mellem kemény lesz, a nyakam körüli rész már bronzszínű, olyan sima a bőröm, hogyha legördülne rajta egy vízcsepp, nem ütközne semmibe. Küldök magamról egy szelfit. Azonnal megnézed, azt írod, szeretlek, válaszolok: én is téged. Majd azt kérded: így maradunk-e örökké, mondom: jóhogy.

Lemegyek a partra. Remeg az egész testem, fázom, pedig tombol a több mint harminc fok. A lábfejem tiszta homok és apró kavicstörmelék, nem teljesen kőmentes ez a partszakasz. Küldök a lábamról is egy fotót. Azonnal megnézed. Azt mondod: lecsókolnám onnan a homokot. Mondom, de ez kavics is. Nem érdekel, jön a válasz, ami hozzád ért, abból minden kell. Igazából engem se érdekelt soha, van-e még bármi más rajtunk kívül ezen a bolygón, csak te lennél itt, és csak ez az egy szoba lenne, meg a tenger, és nem lenne odakint világ, csak mi ebben a rohadt kis szobában, ahol béna, pornós lila meg zöld villódzó neonfények vannak. Bárcsak ez a nyamvadt kis szoba lenne az egész univerzum…

...és itt lennél te is.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Bevisphoto