Ezt írta korábban a WMN klinikai szakpszichológusa, Szalánczi Kriszta a témáról

„Évtizedek óta tudjuk, hogy a súlyos reménytelenség az öngyilkosság legerősebb előrejelző faktora. Aki arra készül, hogy eldobja az életét, nem »csak úgy« leugrik a tizedikről, hanem sokszor már jóval előtte jeleket ad, direkt vagy indirekt módon, de gyakran teljesen egyértelmű jeleket. Sokszor ki is mondják: »végzek magammal, öngyilkossági gondolataim vannak«, máskor »csak« a mély reménytelenség és bezárkózás látható, de mindenképpen feltűnő a viselkedés megváltozása. Ezt általában nem a pszichológusok vagy pszichiáterek érzékelik, mert az illetőnek eddig nem volt köze a szakemberhez, hanem a környezet, nemritkán a háziorvos, mert ott általában megjelenik az illető ilyen-olyan szokatlan testi problémával, táppénzes igénnyel.”

Sneé Gergely: Az én generációm egyik tagja ment el

Csupán elvétve szoktam belefolyni a közösségi média által katalizált hisztérikus celeb-gyászolási kampányokba, azonban most kivételt kell tennem. Nemcsak azért, mert Chester Bennington halálával egy olyan generáció fiatalságából szakadt ki fájóan élő darab, amelynek történetesen én is tagja vagyok, hanem, mert ez a tragédia a korábbi hasonló események fényében több fontos kérdést is felvetett.

A Linkin Park zenéjének minősége, mondanivalójának érvényessége, a brand marketingstratégiája, mind-mind megkérdőjelezhető, egyéni megítélés kérdése, szakmai vita tárgya. Egy előadóhoz, együtteshez való kötődés (legyen akár fanatizmust közelítő rajongás, akár az alkotó produktumának szimpla fogyasztása) pedig személyes ízlés dolga.

Chester Bennington öngyilkosságával kapcsolatban rengeteg személyes érzelem került a kollektív internetes véleménytenger felszínére.

A mindent elöntő részvétnyilvánítások mellett a legerősebb hang a rögtönítélő komment-bíróságé volt:

„Hogy lehet ilyet tenni egy hatgyermekes apának? A családjára nem gondolt? Az öngyilkosság csak egy gyáva menekülés. A depresszió nem kifogás, nekem is volt, én kijöttem belőle, nem is kellett hozzá orvos...!” Ilyen és ehhez hasonló véleményeket olvashatunk számtalan fórumon az esettel kapcsolatban.

Véleményterror vagy ítélkezés helyett azonban hadd meséljek pár szót a depresszióról...

Először is azt érdemes tudni róla, hogy olyan, mint a kartörés: nincs két egyforma. Van, aki megússza pár napnyi gipsszel, és van, aki folyamatos és aktív segítség nélkül örökre bénult marad.

A lényeg itt is a segítség. A család, a barátok, a társak, támogatása lehet életmentő és nélkülözhetetlen, azonban a szakmai segítség, a megfelelő terapeuta ilyenkor a legritkább esetben pótolható.

Másodszor pedig érdemes átgondolni, hogy a fejfájásra is automatikusan agyrákot (ön)diagnosztizáló honlapok korában, a saját  többé-kevésbé feldolgozott traumáink, illetve vélt vagy valós megküzdési sikerességünk tükrében, mások mentális betegségének mértékéről ítéletet hozni, több mint elhamarkodott dolog.

Hogy mi vehet rá egy gyermekeit rajongásig szerető apát, egy világhírű, szakmáján belül is népszerű, sikeres énekest, hogy apartmanjának magányában az egyik legküzdelmesebb véget hozó fegyvert, a kötelet fordítsa maga ellen, arra számtalan elmélet született a napokban.

Szerte a neten térdig dagonyázhatunk a gyermekkori traumák, drogok és egyéb zaftos szalagcímek, testi-lelki összeomlás-teóriák mocsarában. Azonban a történet végére, akárhogy csavarják is a bulvárlapok, csak a szomorú tanulságok maradnak.

Valamint a feladat.

Vagyis a feladatunk.

Hogy ne engedjünk több fiatalt, felnőttet, időst, szomszédot, barátot vagy ismeretlent értelmetlenül a halál torkába.

Hogy végre nemcsak tájékoztatókban és szakkönyvekben, hanem a mindennapi élet gyakorlatában, informálisan, egymást közt, baráti körben, családokban, asztaltársaságokban és össztársadalmi szempontból is leszögezzük:

  • rosszul érezni magad (akár fizikailag, akár mentálisan) soha nem ciki

  • segítséget kérni soha nem ciki

  • terápiára járni, pszichológusi szakvéleményt kérni, szakemberhez fordulni soha nem ciki

  • aki pszichológushoz jár, NEM őrült

  • aki segítséget kér, AZ a normális

Egymásra figyelni, a másik hangját meghallani pedig mindannyiunk számára olyan kötelesség, amelyről soha, semmilyen körülmények között nem feledkezhetünk meg.

Ha úgy érzed, segítségre van szükséged, hívd ingyenesen a 116-123 vagy a 06 80 820 111 telefonszámot! Ha pedig gyerekként kérnél segítséget, a 116-111-et. 

Kép: billboard