–

Titi a húgom, anyám tüdőrózsaszín, kopogó, magas sarkú papucsában slajferolt fel a kertből. Anyám ordított a ház hátsó bejáratából, hogy hozza vissza a cipőjét, Titi meg bukdácsolt, mint egy kismadár a nyolccentis sarkakon. A tejfelszőke haja ide-oda himbálódzott a fején, és úgy nézett ki, bármelyik percben eltaknyolhat, de valamilyen különleges képességénél fogva, minden egyes alkalommal az utolsó pillanatban sikerült visszarántania magát az eleséstől.

Az ovis ballagásra készülődtünk. Én már a matyóhímzéses, kopogós cipőmben illegettem magam a tükör előtt, pörgős szoknya volt rajtam és zsabós blúz, a hajam gondosan rövidre nyírva. Ahogy Titi felért a hátsó bejárathoz, anyám az ölébe kapta és lefejtette lábáról a kopogós cipőt. Odaszaladtam hozzájuk, és nyújtózkodni kezdtem, mint egy kis ürge, hogy most hagy vegyem fel én, kérlek szépen anyucika, engedd meg, de anyám rám parancsolt, hogy mostmár abba lehet hagyni az öltözködést.

– Persze, mert neki megengedted, nekem meg nem – és rányújtottam a nyelvem a húgomra, aki azon nyomban elpityeredett.

– Ne bántsad már, kicsi még. Különben is, most vette fel először, mindig te jársz benne, ne legyél irigy, lányom – védte meg egyből, de én tovább incselkedtem.

Féltékeny voltam, egy kis őrült, a nagy testvér, aki néha kegyetlenkedik a kisebbel. Odaszaladtam, és rákoppintottam a vékonyka karjára, mire sírni kezdett megint. Aztán gyorsan kitaláltam, hogy nem is ebben a pörgős szoknyában akarok menni, hogy adja rám anya azt a másikat, ami piros, mert amúgy is az a kedvenc színem, de hajthatatlan volt. Hisztizni kezdtem, anyám meg oda se figyelt rám, hiába erőlködtem torkom szakadtából. Feladta a húgomra a cipőjét, és elindultunk.

Az előtt futott át a városon egy könnyű és gyors nyári zápor, kis tócsák maradtak csak utána. Nyers esőszag volt, a júniusi melegtől áramlott felfelé belőlük a pára. Egy vörös giliszta hempergett a járdán, el akart érni a szemközti földes részhez, Titi észrevette, leguggolt, és a két pici ujja közé fogta, a giliszta úgy tekeredett, mintha ölnék, de Titi csak segíteni akart, és lerakta a járda túlsó oldalán lévő földdarabhoz. Anyám megremegett a csúszómászó látványától, rettegett a gilisztától, a siklótól, meg a kígyóktól is. Megállt, lemerevedett a lába, a vékony bokája lassan reszketni kezdett, a tüdőszínű kopogós cipője egy tapodtat se mozdult, mindketten azt hittük, úgy marad örökre.

– Anyucika, ne félj, nem bánt, ez csak egy kis jószág – mondta Titi anyámnak, akinek egy hang se jött ki a torkán. Aztán odament hozzá, megfogta a kezét, és ránézett:

– Látod, letettem, nincs a kezemben. Már el is ment vacsorázni a földbe.

Titi olyan volt, mint egy angyal. Szőke fürtjei oldalt két copfba fogva, zöld szemei csillogtak, kis kezeit pedig alaposan beletörölgette fehér szoknyájának a szélébe, ami aztán tiszta mocsok lett. Anyám lehajolt hozzá, elővett egy zsebkendőt, megnyálazta, és próbálta kiszedni a foltot, amit a gilisztás keze hagyott.

– Jól van, csibéim, nem megyünk vissza. Nyomás, elkésünk.

Visszafelé már száraz volt az úttest, és megszáradt a járda is. Az út mentén, Krusóczkiék előtt, cseresznyefák álltak, szép, piros, gömbölyű gyümölcsök himbálóztak rajta, az egyik ágra pedig ráakasztottak egy táblát, amire ezt írta ki Krusóczkiné: Frissen permetezve!

– Csak azt akarják, hogy ne lopják le a huligánok – magyarázta anyám, de mi nem tudtuk, mit jelent ez a szó. Titi nagyon halkan sugdosta maga elé, és sokszor elismételgette, hogy huligánok, huligánok. Anya elmagyarázta, hogy azok olyan emberek, akik valami olyat tesznek, amit nem szabad.

Aztán odaértünk a kúthoz, amiről lepattogzott a világoskék festék, még a szomszéd Jani bácsi festette be a múlt nyáron, de ahogy hordták a vizet az utcabeliek, a fogantyúnál lekopott. Titi hirtelen megállt, leguggolt, és hüppögni kezdett. Nem értettük, mi történt, lenéztünk a földre, és ott feküdt kiszáradva a giliszta, amit Titi két órával ezelőtt megmentett.

– Nem biztos, hogy ugyanaz. Mindegyik giliszta ugyanúgy néz ki – próbálta vigasztalni a húgomat anyám, de Titi vigasztalhatatlan volt. Felvette a földről, az apó tenyerébe fektette, anyám arcán megfeszült az izom, ahogy ezt a műveletet végignézte, és hazaindult eltemetni a halott állatot. Anya egy szót sem szólt, némán ment utána, közben a kezem szorította. Olyanok voltunk, mint egy rendes gyászmenet, Titi bőgve elöl, mi meg csendben, lehajtott fejjel utána.

A gilisztát a pince oldalába temettük. Titi rávette apát, hogy szegeljen össze neki falécekből egy kis fejfát, anyámat meg megkérte, hogy írja rá: Itt nyugszik a giliszta. Egyikőjük se nevetett a húgom abszurd kérésén, szó nélkül teljesítették mindketten a kiosztott feladatot. 

Én meg közben bementem az előszobába, és anyám magas sarkú, kopogós papucsát – amit az óvodai ünnepély előtt a tükrös cipős szekrény hátoldalához rejtettem, hogy Titi ne találja meg, ha hazaérünk – előkotortam.

Ugyanúgy szó nélkül adtam Titi kezébe, mint ahogyan apám és anyám tett eleget a kérésének.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/Sasiistock