–

Életem első novelláskötetének – életem első – bíráló kritikája összegezve arról szólt, hogy: „túl rövidek benne a mondatok”. Emlékszem, mit vakaródtam akkor, hogy... mi? A könyv, az írás a betűk mennyiségétől, az oldalak számától lesz jó vagy rossz? A minőség tényleg egyenes arányban lenne a mennyiséggel? Akkor még nem gondoltam, hogy ez a jelenség az életem előrehaladtával egyre mélyebb nyomot tapos majd belém.

Ma, amikor az embert (különösen a közszereplőt) az határozza meg, hány követője van Facebookon, Instán, ki tudja még, hol, akkor elbizonytalanodom.

Nemcsak író vagyok, hanem fellépő/előadó (hívjatok, ahogy akartok) is. Akinek az árát/értékét bizony erősen befolyásolja, hogy mennyien „rajonganak“ érte.

Én magam sosem voltam rajongó alkat, életemben egyetlenegyszer – olyan hat-hétévesen – próbáltam autogramot kérni Zorántól, aki azonban nem nagyon vett tudomást rólam. Ennek több oka is volt: egyrészt sosem voltam könnyen észrevehető termetű (hatévesen meg pláne nem), másrészt rajongásban sem jeleskedtem. Az autogramkérésem nagyjából úgy nézett ki, hogy némi szülői unszolásra fogtam egy tollat meg egy lángos alól kirángatott szalvétát, és azzal megpróbáltam Zorán közelébe férkőzni... mit férkőzni?... Lassan, óvatosan sétáltam felé a Boglári Bornapokon a tömeg mögött jócskán lemaradva. Ő meg – a „szemét” – észre sem vette, hogy csaknem tíz méterre tőle ott toporgok, és csak úgy faképnél hagyott. Gondoltam, jó. „Ilyenek ezek a nagyképű sztárok, ezekből nekem ennyi elég is volt, engem többet nem hoznak ilyen megalázó helyzetbe”.

Amikor én feltűntem a tévé képernyőjén, lassan, tényleg nagyon lassan, óvatosan elkezdett épülni az én úgynevezett rajongói táborom is, vele párhuzamosan – szerintem korántsem annyira lassan és óvatosan pedig – a gyűlölői is. Ma több mint hatvanezren vannak az oldalamon, és bevallom nektek, volt idő, hogy ez büszkeséggel töltött el. Egyszerűen jólesett. Hiú vagyok én is, kár lenne tagadni.

De.

Bár a hiúságom – minden törekvésem ellenére – mit sem vesztett a fényéből, a rajongást ma már teljesen értéktelennek tartom.

És tudjátok, miért? Nemcsak azért, mert nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a rajongóknak semmi közük hozzám, fogalmuk sincs arról, kiért, miért rajonganak... miért is lenne, hiszen nem ismernek. Hanem, mert egyre élesebben tapintható az, amit én egyáltalán nem akarok tapogatni, hogy az az embertömeg, amelyik ilyen vagy olyan formában már találkozott velem, a megnyilvánulásaimmal, az előadásaimmal, az írásaimmal, az nagyon sok esetben nemhogy nem ért egyet velem, hanem egyáltalán nem is ért engem. Nem merek tippelni, hogy abból a hatvanezerből hány olyan lehet, aki akár csak a szövegértelmezés alapfokát is meg tudja ugrani.

És, kérlek, kérlek, ne haragudjatok rám emiatt, eszem ágában sincs bírálni a közönséget, az én közönségemet meg pláne nem, hiszen belőlük/belőletek élek. Kétszer is megtapasztaltam az elmúlt időszakban, hogy amikor én szellemileg, lelkileg, fizikailag vagy akár egyszerre mindhárom területen a padlón voltam, akkor a közönség valahogy érezte ezt, és olyan, de olyan szeretettel állt alám, hogy pontosan tudtam, ha lezuhannék, ők elkapnának. És ezért mérhetetlenül hálás vagyok. Ezen kívül persze sok minden másért is.

Nem akarok az lenni, aki azt harsogja, hogy ez az ország szar, sőt a világ szar, az emberek ostobák, gyűlölködnek és érdemtelenek bármiféle jóra. Mert ez nem igaz.

Ugyanakkor gyűlölöm azt, hogy a virtuális masszából, ami az én piaci értékemet igenis meghatározza, a nagy többségnek a világon semmi köze hozzám. De nemcsak hozzám, hanem semmihez, amiről én szólok, amit én képviselek.

Ijedséggel tölt el, hogy mennyi olyan embernek van számítógépe, internet-hozzáférése és véleménynyilvánítási lehetősége, aki azt hiszi, hogy a betűk összeolvasása és a karakterek felismerése egyenlő az értő olvasással.

Ha rajtam múlna, vizsgáztatnék, és csak olyanokat engednék be ebbe a körbe, az én körömbe, akikről tudom, hogy nemcsak halljuk egymást, de értjük is. Legyünk csak százan... vagy ötvenen... legyünk csak néhányan, de tudjunk kommunikálni egymással. Mindennél jobban megriaszt, amikor tömegek értenek egyet velem, miközben a hozzászólásokból azt érzem, teljesen félreértik, amit mondani szerettem volna. Ilyenkor ugyanis elbizonytalanodom, hogy szarul csinálok valamit. Nyilván nem kommunikálok elég jól. Elég pontosan. Márpedig, ha ebből élek, ezt nem engedhetem meg magamnak. Aztán felmentem magam (jogosan vagy csak önvédelemből, nem tudom), és arra jutok, hogy vannak, akikkel mi sosem fogjuk érteni egymást, mert más bolygón élünk, más szótárt használunk, másik asztalnál eszünk... és ezek között nincs átjárás, de még csak átlátás se egymáshoz.

De legalább ennyire megriaszt, amikor nem a meg nem értettség vagy félreértettség csap pofon, hanem szemforgatók gyülekeznek egy-egy megnyilvánulásom alatt fáklyákkal, csuklyákkal az én nevemet skandálva.

Mert én ezt nem akarom.

Nem akarok követendő példa vagy „rajongott“ személy lenni olyanok számára, akik elé sosem állnék be sorvezetőnek.  

Hogy mit akarok akkor? (Jó, lehet, hogy pont leszarjátok, de hát majd akkor jól nem olvassátok el, én most már csak leírom, ha belekezdtem.) Szóval, hogy mit akarok?

Írni akarok nektek. Beszélni is akarok hozzátok. Sokszor szórakoztatni szeretnélek benneteket, néha mondani is próbálok valamit. De azt akarom, hogy ti vegyetek körül. Csak ti. Ti, akiknek nem kell elmagyarázni, miért van az aposztróf, a három pont vagy az idézőjel. Benneteket akarlak. Azt, hogy értsetek, nem pedig, hogy automatikusan egyetértsetek. Csak benneteket. Senki mást.

Mert már nem hiszek abban, hogy az a fontos, hányan rajonganak. Nekem már csak az a fontos, hányan értenek. És az se baj, ha közülük néhányan szeretnek is.

Kormos Anett

Fotó: Kormos Anett hivatalos Facebook-oldala