–

Itt fekszem egy piros nyugágyban az udvar közepén, közvetlenül a „félkilences” virág mellett. Minden este fél kilenckor bontja ki nagy, sárga és illatos virágait. Nem előbb és nem később. Csak vársz, vársz, érzed a növekvő nyugtalanságot a pattanásig feszült bimbóban, és egy időtlen, örök pillanatban, valahogy úgy, ahogy az élet létrejöhetett, hirtelen szétpattan a szorosra zárt burok, a fedőlevelek lehajlanak, az összegyűrt szirmok, mint egy szerető a még meleg ágyból, ásítva nyújtóznak, és kibomlanak. Még igazgatják magukat egy kicsit, aztán percek alatt kisimulnak, az illatuk már méterekre árad. Sietniük kell, mert egyetlen éjszakájuk van élni. Holnap az egyre erősebben tűző délelőtti naptól száradni, barnulni, pusztulni kezdenek, és gyorsított ütemben lesz a kis ráncos arcú csecsemővirágokból őszi levélhez hasonló aggastyán, ami aztán leszárad, lepottyan, eltűnik, és csak a talajban épülve él tovább. Egyetlen éjszaka adatott a szárnyalásra, a szirmok szélbe feszítésére, a nyári szellő megillatosítására, a gyerekorr összesárgítására, a megtermékenyülésre, az örömre, az életre. Aztán holnap este, közvetlenül az előző virágok tetemei mellett nyílnak az új bimbók, laza nemtörődömséggel, látható gyorsasággal és vak hittel feszítve szét a korlátot jelentő leveleket. Egy éjszaka csakis az övék, mindenestül.

Élni jöttek, és élnek is, mi több, szégyentelenül ragyognak a holdfényes udvaron, legyőzve a sötétséget.

Hát, ezért ülök itt, mint valami életforrás mellett, a laptop a konnektorból jövő árammal, én a virágok illatával, az élet és az elmúlás örök körforgásával, a tücskök ciripelésével, a kiscicák játszadozásával, a nyárfa susogásával töltődöm. Fekszem végre békén, nyugalomban, adagonként sóhajtva ki a feszültséget. Az anyacica a teraszon sündörög, egy pohár leesik az asztalról. A csattanásról, a darabokra robbanó üvegről próbálok nem az úttestre gondolni. A vérpöttyökre, a helyszínelő rendőrökre, a torkomban dobogó szívemre, ahogy félrehúzódunk az úton. Pedig nincs holttest, nem volt ott már a mentő sem, amikor odaértem, a nagybátyámnak szerencséje volt, a baleset akár halálos is lehetett volna. Így csak egy nyolcassá gyűrődött biciklit kell hazaszállítanom a szélvédő szilánkjai között lépkedve, meg az óráját keresem a vérfoltos beton és a fű között. Aztán még több vér, már a kórházban, felismerhetetlenre szabdalt arc, valami motyogás a sötétbordó ajkak közül: te vagy az, Zsófikám?

Csak leesett egy pohár. Hagyom, hogy a nyári este kimossa a zsibbadtságot a lelkemből, mélyen beszívom a virágillatot. Egy nap az élet. Egy éjszakánk – hetven, ötven, tíz évünk – van arra, hogy kipattanjunk, kibontsuk a szirmainkat, bátran, bolondul a levegőnek feszítsük őket, és ragyogjunk, kiabáljunk, lélegezzünk, illatozzunk, édesítsünk, mindent adjunk, hogy vidáman, citromsárgán, teli torokból a nyári estébe kiáltsuk: élek!

Aztán vége.

 Fenyvesi Zsófi

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Dudarev Mikhail