A mai reggel végre egy igazi, langyos tavaszi nap. Madárcsicsergéssel, napsütéssel és délutánra a nyári meleg ígéretével. Idén először mezítláb lépek bele a balerinacipőmbe, és nem veszek kardigánt sem a rövid ujjú pólóra. Ahogyan elindulok dolgozni, egészen váratlanul csap le rám a gondolat. „Ma lógni kellene.” És már repülök is vissza huszonnégy évet az időben.

Reggelente suli előtt a Moszkván találkoztunk a barátnőmmel. Az óra alatt. Hol máshol? Én értem oda előbb, 7:30-ra, ahogyan meg volt beszélve. Ő mindig késett, én mindig pontos voltam. Álldogáltam a kora reggeli, májusi napfényben és mivel akkor még sem okos-, sem mobiltelefon nem volt, kénytelen voltam a saját gondolataimba mélyedni másoké helyett.

Aztán megérkezett nagy sebbel-lobbal. Saját kezűleg batikolt pólóban és széles mosollyal, úszott utána a hosszú, göndör lobonca. „Nem késtem sokat, ugye? Belefér még, hogy gyalog menjünk, nem?” – kérdezte. Az örök pontosságra kárhoztatott kispolgárok bizonyosságával tudtam, hogy nem fér bele. Dehogy fér! Már villamossal is necces, hogy beérjünk. De azt is tudtam, hogy ez nem számít. Mert süt a nap, és végre tavasz van. És tizenhét évesek vagyunk. Amúgy is már csak pár hét van a suliból, és lehetetlen elképzelni is azt, hogy beüljünk a padba, és ott töltsük a napot a négy fal között, amikor itt az egész város körülöttünk… és bárhova mehetünk.

A Vérmező felé indultunk, és közben dumáltunk. Hogy miről is? Arra már nem emlékszem, csak arra, hogy egyáltalán nem siettünk, mert anélkül, hogy megbeszéltük volna, tudtuk mindketten, hogy a suliig úgysem fogunk ma eljutni. Lassan poroszkáltunk a napsütésben, és az aprót számolgattuk, amit uzsonnára kaptunk. Kólát vettünk az Utca legjobb kocsmája nevű helyen, ami éjjel-nappal nyitva volt, és a maradék két húszasunkat bedobtuk a játékgépbe. Az Alagúton átsétálva nem beszélgettünk, mert a szmogos levegőben versenyeztünk, hogy ki tud minél kevesebbszer levegőt venni. Már nem tudom, hogy hány levegővétel volt a rekordunk. Aztán át a Lánchídon, egyre messzebb a gimi vöröstéglás szigorú épületétől. A Gresham-palota gyönyörű lepusztultságában magasodott előttünk.

Olyan volt, mintha Budapest összes nevezetessége csak miattunk tündökölt volna a Duna két oldalán.

A parlamentnél lesétáltunk a csorba lépcsőkön a vízig, a „rakodópart alsó kövén ültünk”… és vártuk, hogy elúszik-e vajon egy dinnyehéj...

Tengernyi időnk volt, és tengernyi témánk. Csupa mérhetetlenül fontos, halaszthatatlan megbeszélni való. Szavak, mondatok, amelyek idővel mosollyá szelídültek, és már nem tudom felidézni őket.

Csak a szabadság és gondtalanság – részegséghez hasonló – érzése lüktet bennem, ahogy ülök a kocsiban, és haladok a munkahelyem felé. Mi lenne, ha nem mennék be? Ráírnék a barátnőmre, és egész délelőtt lógatnánk a lábunk a napsütésben. Csak úgy. Cél nélkül. Terv nélkül. Egészen lázba hoz a gondolat. Aztán eszembe jutnak a feladatok, amik várnak rám…

Nem baj, majd máskor. Majd jó előre egyeztetjük, hogy ne jöjjön közbe semmi…

Posteiner Judit