–

Az elmúlt heteket a pszichiátrián töltöttem. Gyógyszer átállításon voltam, és kaptam egy jó adag lelki fröccsöt is, ami egy darabig segít majd élni. Élni és létezni ebben a fenekestül felfordult világban. Tizenhat éve küzdök bipoláris depresszióval és pánikzavarral. Hol kisebb, hol nagyobb sikerrel. Hol a betegség győz, hol én.

Szóval megint bent feküdtem a pszichiátrián – talán a nyolcadik alkalommal, már nem is számolom – és volt időm gondolkodni. Most megkértem a páromat, hogy se laptopot, se újságot, semmilyen hírhordozó eszközt ne hozzon be nekem. Nem akarok hallani reklámot, jó- és rossz híreket, politikát, állatkínzást, időjárást. Csendet szeretnék. Csak egy kicsi csendet. Most szeretném kizárni a külvilágot, amennyire csak lehet.

Bent egyébként is egészen másképp látja az ember a világot. Lelassul az idő. Minden sejtemben érzem az ólomlábakon járó perceket... és jólesik. Nagyon jólesik. Séta közben észreveszem a fákat, a füvet, a madarakat. És észrevesszük egymást is...

Az egyik délután elaludtam, és éreztem, hogy valaki betakarta a derekamat... egy szobatársam volt. Reggelinél kevés volt a tej, „ez nem hizlalda”. Nem baj, megfeleztük. Úgyis csak a kávéhoz kell. Csendes pihenő van. Az ablak felé fordulok, és figyelem, ahogy a radiátor felett megmozdul a függöny. Nagyon hamar beszippant az álom. Még sokat alszom, még nem szoktam meg az új gyógyszert. Nem tudom, mennyi idő telik el. Lehet, hogy tíz perc, lehet, hogy egy óra. Kinyitom a szemem, és az éjjeliszekrényemen a gyermekeim fényképe mellett egy darab bonbon és egy szelet almás sütemény van. Egy szobatárstól kaptam. Csak úgy.

Valaki gyászol a szobában. Három hete temette el a férjét. Az oldalán fekszik az ágyában, sír. Hol némán, hol hangosan zokogva. Odamegyünk, megsimogatjuk, nem szólunk. Nem kellenek most a szavak. Egy érintés is elég.

Sokan vagyunk. Főleg asszonyok. Mindenkit veszteség ért. Kit ilyen, kit olyan. Az egyik elveszítette a gyermekét, a másik a házát, más valaki egyszerre mindkettőt. Van, akinek egy szempillantás alatt omlott össze az élete. Autóbalesetet szenvedtek a férjével és a gyerekekkel. Csak ő maradt életben. Mindannyiunknak nehéz a keresztünk. Meghallgatjuk egymást. Nem ítélkezünk, nem adunk tanácsokat. Csak hallgatunk. Néha összeborulunk és sírunk.

Egyik késő délután egy betegtársunk jött be hozzánk reklámszatyorral a kezében. Elmondta, hogy találkozott egy fiatalasszonnyal. A férje bántalmazta, meg akarta ölni. A rendőrök elvitték a férfit, a két kicsi gyereket meg a gyermekvédelmisek, őt pedig behozta a mentő, mert összeroppant. Senkije nincs, senki nem fogja meglátogatni. Annyi holmija van itt vele, ami rajta van. Szegény, kiment a dohányzók közé, és elpanaszolta, hogy menstruál, de nincs se betétje, se bugyija, semmije. Ezért jött hozzánk a betegtársunk, hogy megkérdezze, van-e nélkülözhető holmink, mert elviszi a fiatal nőnek. Mindannyian segíteni akarunk. Én küldök neki egy kisebb törölközőt és öt darab betétet. Más tusfürdőt, fogkefét, egy csomag nápolyit, műanyag poharat. Kinek mi van feleslegben. Hirtelen bevillan, hogy van egy csomag eldobható bugyi is a bőröndömben. Odaadom azt is. De jó, hogy eszembe jutott. Leülök az ágyam szélére, és elgondolkodom. Van, aki még nálam is szerencsétlenebb…

Esténként sokáig elidőzök a tágas étkezőben. Nagyon lassan eszem, nem tudok sietni. Ez maradt meg a pánikrohamokból. Ezzel kezdődtek 16 évvel ezelőtt. Nem tudtam nyelni. Rettegtem tőle, hogy megfulladok. Mire szakemberhez kerültem, már a nyálamat sem mertem lenyelni. Szóval szeretek egyedül enni, mert akkor nem kell figyelnem, hogy a többiek hol tartanak, illetve hogy nekem hol kellene már tartanom. Kis katonákat készítek magamnak, és kortyolgatom a teámat. Egy roma srác ül a sarokban, nekem háttal. Egy ősrégi számítógép előtt görnyed. Kórházi pizsama és elnyűtt köntös van rajta. A papucsa legalább két mérettel kisebb, lelóg róla a sarka. A vacsorája érintetlenül fekszik az asztalon, még ki sem csomagolta. Biztosan valamelyik közösségi oldalt bújja, gondolom. Egyszer csak gyönyörűen hangsúlyozva elkezdi felolvasni a következőt: 2017. augusztus huszonegyedikén, hétfőn, a késő délutáni órákban teljes napfogyatkozás lesz Dél-Karolinában... Döbbenten hallgatom. Nem tudom, hogy nekem mondja-e vagy csak magának olvassa hangosan. Odanézek a monitorra, és látom, hogy egy csillagászati hírportál van megnyitva előtte. Tétován elkezdek kérdezősködni, nem tudom, mire számítsak. Elmondja, hogy nagyon érdekli a csillagászat és a fizika. Nem néz a szemembe. Beszél hozzám, de a monitort figyeli. Aztán megint rabul ejti az oldal tartalma, és már nem figyel rám. Hangosan olvas magának.

Ezután minden este kint maradok még egy kicsit, és hallgatom, ahogy a Nap és a Hold állásáról illetve a csillagjegyekről olvas. Az összes állatövi jegy dátumát és jellemzőit fejből tudja. Kérdezem tőle, hogy mit tud a halakról. Azonnal elkezdi mondani – mintha verset szavalna – a csillagjegyre jellemző tulajdonságokat. 

Eszembe jut, hogy ha késő este találkoznék vele az utcán, valószínűleg halálos rémület fogna el. Itt pedig alig tudom megállni, hogy az utolsó este ne adjak egy puszit a homlokára. 

Van köztünk egy kismama. Nagyon beteg. Fiatal, törékeny, borzasztóan bizonytalan. Sokat beszélgetünk vele. Minden gondolata a betegsége körül forog. Figyelünk rá, próbáljuk kizökkenteni a félelmei világából. A babáról kérdezzük, de csak egy-két mondatot mond róla, aztán újra visszatér a félelmeihez.

Eljött az utolsó nap. Várom a férjemet, megyek haza. Már mindent összecsomagoltam, a zárójelentésemet is megkaptam. Elmegyek még gyorsan a büfébe, hogy innivalót vásároljak. Megakad a szemem egy könyvállványon. Rajta felirat: „Minden darab 499 forint”. Elkezdem az állványt forgatni, találok két könyvet. Egy kismamanaplót és egy szakácskönyvet kisbabás anyukáknak. Számolok, pont egy ezresem van. Leveszem a két könyvet az állványról, gyorsan kifizetem, és visszaszaladok az osztályra. Odaadom a kismamának, és kérem, hogy olvasgassa, készüljön a csodára. Szorosan összeölelkezünk, sírva búcsúzkodunk.

Utóirat: Napok óta itthon vagyok, és nem hagy nyugodni egy kérdés, Miért pont ott – a rosszindulatú emberek szavaival élve: a „bolondok házában” – találkoztam ennyi emberséggel, odafigyeléssel, gyengédséggel és elfogadással?

H. Zsófia

A kiemelt kép az Észvesztő című filmben szerepelt, amely egy pszichiátrián játszódik. (Észvesztő/Girl, Interrupted, Columbia Pictures, 1999)