-

Én ezt későbbre terveztem. Sokkal, sokkal későbbre. Persze eddig is beszéltünk arról, hogy minden ember különbözik, az egyik alacsony, a másik magas, a harmadik széles, a negyedik keskeny, de arra a zokogva eldadogott mondatra, hogy: „Anya, túl kicsi a cicim!”... nem voltam felkészülve egy hatévestől.

Nem beszélgettünk eddig arról, hogy kamaszkorban egészen pontosan milyen változások indulnak el, és mikor. A szűk családban sem divat az önutálat vagy a tükör előtti pocskondiázás, kétségbeesett melltartótömködés, gonosz megjegyzések sem hangzanak el. Ezért döbbentem meg, amikor a hatéves lányom a 32 fokban nem volt hajlandó levenni a pólóját. Mert ő „fázik". Aztán elkezdett sírni, és hosszas rábeszélés után elhüppögte: azért nem veszi le a pólóját, mert utálja, ahogy kinéz, nem tetszik magának. Csúnya a köldöke, és kicsi a cicije. Miiiii???

Beszólnak a hatévesek?

Csak hápogtam, döbbenten huppantam le a fenekemre. „Mi van?! Már hogy lennél csúnya", kérdeztem. „Az vagyok, és kész!" – jött a válasz. Amikor elkezdtem arról beszélni, hogy teljesen normálisan néz ki, semmi baj vele, akkor mesélte  csak el, mi történt.

Az egyik barátnője szólta le, azon gúnyolódott ujjal mutogatva, hogy a lányomnak milyen kicsi a cicije, és a köldöke sem „olyan, amilyennek lennie kéne”. Ezt a köldököt ápoltam én hetekig a szülés után, már hogy lenne vele baj?

Nincs sérv, nincs baj, ez egy köldök. Normális.

Ahogy az is, hogy a hatéves, vékony testalkatú lányomnak lapos a mellkasa. És az a vicc, hogy a beszólásig ő is így gondolta. De jött ez a kövérkés kislány, aki otthon azt hallja, milyen jó kis hájcicije van már most... (hagyjuk, mit gondolok az ilyen szülőkről). A kislányról még tudni kell, hogy idegesíti, ha a lányom jobb nála valamiben, ügyesebb éppen vagy bármi „előnyhöz jut”. Gondolom, pozícióban akarta érezni magát vagy csak elővette a családi mantrát, és oda szúrt, ahol nem volt páncél. Még csak nem is biztos, hogy értette, mit csinál.

Túl korán...

Megijesztett, hogy ez már ennyi idősen elkezdődik. Emlékszem, engem tizenegy éves koromban kezdtek el csúfolni, amiért a mellem nem úgy fejlődik, ahogy a többieké... vagy legalábbis nem úgy, hogy az aktuális gúnyolódóé. Ébredtem arra táborban, hogy azt tárgyalják, milyen torz vagyok. Hallgattam a saját anyámtól, mennyi bajom lesz az életben, ha nem kitömött melltartóban kelek és fekszem. Tudom, milyen a tinédzserkori tömény önutálat, a sírásig húzott kétségbeesés, hogy nem vagyok normális, azaz nem vagyok olyan, mint a nagy átlag. Az úgynevezett „barátnőm" még közvéleménykutatást is tartott a baráti körünkben, mit gondolnak az ilyen – pontos leírás következett – mellről, mint az enyém. Évekbe telt, mire sírógörcs nélkül képes voltam tükörbe nézni, és újabb évek, mire nem kaptam idegbajt, ha az egyetemi szobatársam véletlenül rám nyitott a zuhanyzóban – a pasikról nem is beszélve.

Tudom, milyen ez az egész önutálatos mizéria, de kigyógyultam belőle, megértettem, hogy ezek a piszkálódások az adott „támadó” saját önértékelési problémáiból fakadnak, és még a terhességem előtt megszerettem magam. Igazán.

Aztán megszületett a lányom, végigjárta az ovit, és azt gondoltam, még van öt évünk a kérdéskörre. Hát, nincs.

Mi az, hogy csúnya?

Leültem a lányommal, és elmeséltem neki, miből van a cici. Meg a has, a fenék, a köldök. Együtt felderítettük a különféle sejtek izgalmas világát, mintha mesét néznénk. Megmutattam neki, hányfélék vagyunk, és elmondtam, hogy a zsírsejtek aktuális mennyisége nem érdem, és nem is hiba. Állapot. Elmagyaráztam, hogy az a normális (kezdem utálni ezt a szót), ha kiskamasz koráig „nincs” cicije, ahogy az is normális, hogy a testesebb lányoknak „van”, zsírból. Nekik mélyebb a köldökük. Na és? Lassan elapadtak a könnyek, a gyerek arca fénylett, és azt láttam rajta, hogy: „Nahát! Normális vagyok!" Megrendítő a hatévestől azt hallani, hogy: „Anya, nem is vagyok csúnya?" Félve gondoltam bele, mi jön majd még évek alatt? Mi lesz itt kamaszkorában? Miért nem szállunk már le erről az unalmas vonatról, amin mindenki a szőrszálait számolja, fél centiken problémázik, ruhaméreteken kattog, meg aktuális elvárásokról, intim plasztikáról és egyebekről?! Ahol lessük, másnak mi a hibája, és attól nyugszunk meg, hogy mások is „csúnyák”? Nincs jobb dolgunk, nincsenek nagyobb problémáink?! Miért nem értjük, hogy úgy vagyunk jók, ahogy vagyunk?

Méreg következik 

Na jó, azért felhúztam magam. Ki meri pocskondiázni a gyerekemet? Vagy bárkiét? Leszólni a tökéletes kis teste működését, a fejlődését, a sejtjeit! Az én gyerekem teljesen normális, és hányszor hálát adtam ezért, amikor beteg volt, és átvirrasztottam az éjszakákat!

A kis test teszi a dolgát, csodálatos, egyedi és megismételhetetlen. Akkor is az lenne, ha túlsúlyos lenne, Down-szindrómás vagy akármi. Egy csoda ezen a világon. Ne merje senki elhalványítani a fényét! Nem azért, mert a kritika sérti az anyai büszkeségem. Hanem azért, mert attól, hogy egy elkorcsosult agyú társadalom önbizalomhiányos tagjai nem látják a színeket, azok még léteznek.

Különben se a gyerekem cicijét nézzék, hanem a hatalmas szívet, ami alatta dobog. Azt mérjék centivel, ha tudják!

Vagy inkább dobják már el azt a rohadt mérőszalagot, légyszi! Méregessék magukat, ha muszáj, de mi szeretnénk jól érezni magunkat a bőrünkben! Köszi!

Fenyvesi Zsófi

A fotó illusztráció