–

…„és boldogan éltek, míg meg nem haltak”. Így érne véget a történet a mesében. De ezt a mesét az élet írta. Kétség nem fért hozzá, boldogan éltek. Sokáig. Jóban-rosszban… míg jó tizenkét év után el nem jött az a pont, amikor megfeneklett a kapcsolat, amikor hiába próbálták, közös erővel sem tudták a mélypontról elmozdítani. A tisztelet, és a másik iránti mély szeretet összetartotta ugyan őket, de volt, ami a távoli múlt homályába veszett: a közös célok. Harmincon jócskán túl, negyvenen alig innen felvállalták a bátor, de fájdalmas döntést: új életet kezdenek – külön-külön. Szétköltözés, az újjal való szembenézés, a perspektíva hiányának hasogató érzése, az egyedül töltött karácsonyok, visszaesés az egykori kapcsolat csábító biztonságába, és majd egy évvel később a döntés hivatalos megerősítése: válás. De a bíró szívet tépő mondatai után jócskán kellett még idő, hogy a mindennapok természetes részévé váljon, hogy az útelágazástól már nem együtt mennek tovább: lelki-érzelmi mérföldkő volt a hétvége, amikor a közösen vásárolt könyveket, az évek alatt összegyűjtött csecsebecséket, a kirándulásokon készült fotókat szétosztották egymás között.

Abban az időszakban sok-sok éjszakát beszélgettünk át a barátnőmmel, M-mel: a pesti bérház körfolyosóján, órákon át telefonáltunk, és hosszan üldögéltünk a Chagall-étteremben. A múltba merengve elemeztük, boncolgattuk, értelmeztük korábbi kapcsolatainkat, és próbáltuk megérteni a férfiakat, a saját mozgatórugóinkat, és a bennünk végbement változásokat. Ki volt az a férfi, akinek sokat köszönhetünk? Ki az, aki gyökeres változást hozott az életünkben? Van-e olyan, akit látni se akarunk többet? D. Tomi, mert attól tartok még mindig ugyanolyan hatással lenne rám – vágta rá M. a szomszéd fiú nevét, akinek a sztoriját ismeretlenül is kívülről fújtam, akivel gyerekként papást-mamást játszottak, majd húszévesen egy rövid, de annál meghatározóbb kapcsolatba bonyolódtak.

Az átbeszélgetett estéken kiveséztük a szerelmi életünket, röhögtünk a félresiklott egyetemi próbálkozásainkon, miközben M. a gyászidőszakot járta végig, néha a volt férjével támogatták egymást keserves hónapokon át, és lassan újra megnyílt valami.

Hosszú, forró nyár következett, s egy ígéretesnek induló kapcsolat, ami fél év után zátonyra futott. De M. ekkor kezdett csak el igazán élni: regisztrált a Randivonalon, és eleinte csak kapkodtam a fejem, milyen izgalmas élményekbe sodródott. Mintha újjászületett volna, hódított, és szemmel láthatóan nagyon jól érezte magát a bőrében. Megszaporodtak a barátnős kiruccanások, szombat esti bulik, horvátországi utazások, pránanadi hétvégék, de bármennyire megtalálta helyét a szingli létben, nem volt kétség, hogy egy dolgot semmiképpen nem adott fel: meg akarta találni a társát. Voltak találkozásai, amelyek érzelmileg nagyon sokat jelentettek, randizott furcsa figurákkal, kapott visszautasítást, találkozott tragédiát megélt férfiakkal, megismert érzékeny, érdekes pasikat, de mintha sormintában jött volna a visszatérő, kapcsolatot bénító jelenség: az elköteleződés hiánya. Ám vitte a lendület, s a vágya, hogy teljes embert szeretne, nem heti egyszeri, kellemes estét, félmegoldásokat, titokban ellopott órácskákat, és talán hajtotta valami belső hit, hogy előbb-utóbb sikerülni fog. Az utóbbi felé közeledve, a második-harmadik évbe lépve, édesanyja aggódva figyelte, hogy „mi lesz így a lányával”. De ő megnyugtatta: tudja, hogy lesz ő még boldog. Úgy tűnt, a Tinder villogó kijelzései közel sem a boldogság kék madarát fogják elhozni számára, hanem kalandvadász külföldieket, hamar a lényegre térő férfiakat.

A Randivonalra mottóként feltett „nagyon szeretném ezt a profilt minél hamarabb megszüntetni” sokatmondó gondolata valahogy nem akart megvalósulni. Szabad-e az elvárásokat csökkenteni? Milyen kompromisszumba érdemes belemenni? – örök, visszatérő kérdéseknek tűntek. Eltelt a negyedik év, és az idei, ötödik nyáron már nem is hallottam randivonalas történeteket. Azt hiszem, beletett mindent, amit lehetett, esélyt adott, próbálkozott, felállt, amikor egy-egy érzelemvihar vagy kudarc maga alá gyűrte. Nem tudom megmondani, hogy már ezen a nyáron feladta-e a reményt, vagy beletörődött a helyzetébe, de ahogy ismerem, valószínűleg egyszerűen csak elengedte a vágyat, hogy megtalálja a társát, és a jó sorsra bízta magát.

Egy szeptemberi vasárnap este e-mailt kaptam: huszonnégy év után feltűnt D. Tomi... egy pénteki napon. Ki tudja, hogy jutott az egykori szomszéd fiú egy negyedszázadnyi csend után arra a gondolatra, hogy megkeresse gyerekkori szívszerelmét? Hogyan sikerült ilyen jól eltalálnia az időzítést? Ámor nyila találta el talán? M. hite segített... vagy puszta szerencse volt? Az égiek vezették őket mesébe illően egymás felé? Nem tudom a választ, de azt igen, hogy mindketten kíváncsisággal és félelemmel telve mentek el az első találkozóra. Azt pedig látom, hogy attól a naptól kezdve elválaszthatatlanok. Igen. Ott áll az esküvői meghívójuk szövegében: április 22-én örök hűséget fogadnak egymásnak. Szívből kívánom, hogy meseszerűen érjen véget a történetük… „és boldogan éltek, míg meg nem haltak”.

S ha nincsenek válaszaim, mégis miért írtam le ezt a történetet? Mert igenis léteznek tündérmesék, és a felnőtteknek is szükségük van rájuk.

Trembácz Éva Zsuzsa

Látogass el Éva szerzői oldalára is, ahol a többi kalandjáról és a könyveiről is találsz információkat! KATT IDE!

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/edwardolive