Mint egy lakodalom, csak feketében... – Párnába süppedt álmok, befejező rész

–

 – Mentőt kéne hívni, nagy a baj – mondja az állatorvos, és elsiet a dolgára. Jön a mentő csakhamar, szirénázva áll a ház előtt. Két mentős fiú viszi a hordágyon. Elszorult torokkal toporgok, és bepakolok néhány holmit, kanalat, poharat.

Olyan tehetetlen vagyok, és olyan rossz ez a tehetetlenség. Kinyitom a kaput, a csöppnyi testet meg cipelik, lobog Anyuska haja a márciusi szélben.

Csattan az autó ajtaja, beszállnak, elhajtanak. Az Öreg a nyakamba borul, úgy szorít. Zokog.

– Negyven évig éltem vele… negyven évig... – és a válla rázkódik, a fejét ingatja, nem bírja elképzelni, mi lesz ezután.

Aztán bemegyünk a házba, s leülünk a konyhán a padra.

– Főzz egy kis húslevest estére, majd elviszed a fiúval a kórházba – így mondja, s bemegy a szobájába, magára zárja az ajtót.

Ülök egész nap, olyan furcsa minden. Üres. Nem tudom, mihez fogjak. Sütök húst is, meg valamit mellé, hogy legyen mit enni az Öregnek is. Meg a fiának, ha megjön a munkából. Zörgök a fazekakkal, előveszek egy bordó lábast, egy kicsit. Abba jó lesz a rántás. Kijön az öreg is a konyhába, körültopogja az asztalt, és rám rivall.

– Mibe kavarod már azt a rántást, lányom? Nem megmondtam, hogy a zöld lábasba kell?

Ami ugyanolyan méretű, mint a bordó. De ők a zöldben szokták, a bordóba teát melegítenek csak. Elfelejtettem... mindent én sem tarthatok most észben. Nem szólok semmit, csak összeszorítom a számat. Veszem aztán a kabátom.

– Hová mégy? – kérdi megütközve.

– Kicsit sétálni – mondom.

– Korán gyere vissza – feleli, s újra magára zárja az ajtót.

Megyek a dombon lefelé, délelőtt van. Hideg, harap az idő, de süt a nap. Megyek, nem tudom, merre, csak úgy. Jólesik a zsivaj, a forgatag, a város a bezártság után. Beülök az egyetemre valamelyik előadásra, mint azelőtt, de aztán megbánom, mert kényelmetlen ülni, és távoliak a szavak a fülemnek, nem is érdekel az egész, csak beültem, hogy legyek valahol. Ülök a kávézóban. Jólesik a kávé, és jólesik minden, ami van. Az élet. Hull a hó. Anyuska van eszemben. Nincs kedvem visszamenni, ülök az albérleti szobámban az ágyon, a régi életemben. Ami mégsem ugyanolyan. Aztán kora délutánra mégiscsak visszamegyek, mert olyan tétlen vagyok, olyan… Hazamegyek.

– Hát, megjöttél – szól ki az Öreg a szobából.

A fia is otthon van, leülnek az asztalhoz enni. Ott ülök én is velük. Tanácstalanok egészen.

– Te maradj itt – szól az Öreg hozzám – szükség van itt rád. Itt maradsz, főzöl, takarítasz, megkapod Anyuska szobáját. Úgyis megszoktunk már... mi lenne, ha te se lennél... – mondja, mintha attól, hogy én itt vagyok, itt lenne még Anyuska is.

Szabadkoznom kell, s magyaráznám, van nekem saját életem, de látom az Öregen, hogy komolyan gondolja. Egyikünk sem volt ilyen helyzetben, sem én, sem ő. Valahogy összekeveredett itt a munka meg az élet. Otthonná lett.

Itt élek, főzök, takarítok, mosok. Meg fürdök, vasárnaponként, nagykádason, de amúgy persze minden este a konyha közepén egy bádogtálban, titokban, mert az Öreg spórolós. Ilyenek az öregek... Itt nézek ki az ablakon minden este dolgom végeztével, innen vágyom ki a levegőre, és ide érkezem vissza. Itt vannak a ruháim a szekrényben, itt az ágy, ahová lefekszem. Itt szeretek és itt szeretnek. Megszoktam már mindent, hideg és langyos kamillateákat,  zöld és bordó lábasokat, a macskának én is enni adok, és délután leülök az Öreggel az asztalhoz beszélgetni, miközben együtt várjuk türelmetlenül „a fiút” a munkából.

Nem úgy indult az egész... csak egy álláshirdetés volt. Egy a sok közül. És most, hogy Anyuska nincsen, olyan furcsa. Ezzel nem számolt senki. Az én feladatom véget ért, de mégis valahogy… más. Az Öreggel töltöm a napokat, estére viszem a levest Anyusnak. A fiával baktatunk a kórházak között, állunk a váróteremben, szétnézek, sok fáradt ember. Keveset szólunk egymáshoz. Elhív egy társaságba is, a barátaihoz. Románok, magyarok vegyesen. Beszélgetnek, kérdezgetnek tőlem is, kiféle, miféle vagyok. Anyuska fia válaszol helyettem, és egy kicsit még ugratják is, hogy nem kell nekem elmenni onnét így sem, hátha akad nekem más feladatom is. És összekacsintanak, én meg zavaromban bámulok ki az ablakon. Ő meg csak nevet a bajsza alatt a huncut viccen, és összenézünk egy pillanatra. Fenn vagyunk a dombon, az ablak alatt az egész város. Messze nézek, valamerre el, a fényeken túlra.

Hazafelé egy utcalámpa zsibbadt fényénél félszegen kér, hogy a vicc nem is olyan vicc, ha már így esett, lehetnék az ő életében maradósan. Megsimogatom az arcát, és gyengéden kihátrálok, nekünk más útjaink vannak, de én is nagyon szeretem.

Vasárnap halt meg Anyus. Állok a tükör előtt a fürdőszobában. Kiveszem a szekrény legalsó polcából, amit ki kell venni. A temetési öltözetet. Felöltözöm én is, majd a tükör alatt megpillantom Anyus rúzsát. Szép piros, de már megkeményedett, olyan rég használta. Kezembe fogom, forgatom, és siratom magamban, jól itt hagyott, és nem sikerült, ahogy ígértem, hogy kiültessem a padra tavasszal, hóvirágot nézni. Úgy fogom a rúzsát, mintha ez volna az utolsó darab belőle. És kikenem vele a számat, mintha azzal velem lenne még egy kicsit. Aztán zsebre rakom. Emlékbe.

Viszik a koporsót a kopott fenyőfák alatt. Emberek érkeznek a szülőfalujából, s végignézek rajtuk, az arcokon. Az öregebbjén. Vajon melyik lehet ez és amaz? Itt van-e Mari? Vagy a postamester lánya eljött-e? És a Molnárné lánya? És a korabeli fiatalok, akik akkor voltak? Gizi? S itt van-e Lajos?… – ahogy erre gondolok, beleborzongok egészen.

Jön a református pap, nyomában néhány éneklő asszony. Állok az Öreg és a fia között. Eresztik le a koporsót. Úgy sietnek a sírásók, mintha a disznóólban kotornák a ganét, mindegyik ócska ruhában, csizmában. Hová jutott a világ? Állnak a koporsó és az emberek között, szedik el tőlük a virágokat, hogy majd ők dobják bele a földbe a koporsó tetejére, csak úgy. Haladni akarnak gyorsan.

Én nem engedem, rá is szólok az egyikre haragosan, amikor tépné ki a kezemből a csokromat, amit szorongatok, amit én szánok Anyusnak, én választottam ki a legszebbet, benne van a lelkem is, ahogy válogattam szálanként össze, hogy ez az én dolgom.

Állok a föld felett, elbúcsúzok: röggel, virággal, szeretettel – akkor hasít belém az érzés, úgy szeretem Anyust, mint ahogy a saját anyját szereti az ember.

Zubog a föld a koporsóra, az elején üres, majd egyre tömöttebb hangon. Anyámra gondolok. Szeretnék hazamenni, és szeretném megölelni. Az elvesztegetett idők jutnak az eszembe, amiket egymás nélkül, de egymás mellett töltöttünk. Mikor hazamegyek, felhívom – gondolom magamban, de azt is tudom, hogy nem lesz hozzá erőm. Nem fogom felhívni. És valóban. Annyi mindent mondanék neki, és ezért… nem is mondok inkább semmit. Szomorú, amikor az emberek, akik egymás mellett vannak, nem tudnak mit kezdeni egymással, s nem mutatják ki, amit éreznek. Csak úgy hagyják elkallódni maguk mellett a legfontosabb dolgokat, aztán meg jajveszékelnek, mikor kihal mellőlük valaki, sírnak és emlékeznek, „ez volt az utolsó szava”, jaj tegnap még mosolygott is, láttam, s akkor hirtelen nagyon fontos lesz minden utolsó szó, és minden utolsó mozdulat. Erre Anyuska halála döbbent rá, a konok visszafordíthatatlanság. És a mi életünkben még minden visszafordítható. Vajon tesszük-e? Vagy csak egyre távolodunk egymástól, s majd egyszer visszasírjuk?

A tort a közeli vendéglőben ülik meg. Betömörödnek az emberek, helyet foglalnak. Meglátom a listát véletlenül az Öreg szatyrában a névsorral. Rajta van mindenki, akiket meghívtak. Mint egy lakodalom, csak feketében. Rajta van az én nevem is a lista elején. Nincs ebben semmi rendkívüli, ha itt vagyok, hát rajta kell, hogy legyen. Hanem amolyan furcsán. A lap tetejére az van írva, hogy: „A család”. És felsorolva ő, meg a fia... meg én. Alá vonal húzva, utána következik a rokonság. És ettől végtelenül meghatódom.

Az ebéd második felében feloldódott a hangulat. Összetalálkoznak az emberek, akik rég látták egymást, van miről beszélgetni. Csipkelődnek Anyus fiával egyre, akik felénk jönnek az asztalhoz. Kérdezgetik, hogy megy a sora, mi lesz ezután, és a szokásos dolgok, hogy hívj fel, ha van valami, persze ők se gondolják komolyan, de így szokták mindig mondani.

– Takaros leány – mondja az arcomba csípve egy néne – aztán odaszól az Öregnek, amolyan félig viccesen, de mégse – ne hagyjátok elszaladni, ha már így lett. Kell a nő a házhoz!

Van ebben valami mókás, hogy minden második embernek ez jut az eszébe. S ki is mondják szégyen nélkül az arcomba. Majd oszladozni kezdenek, ki jobbra, ki balra. Hárman ballagunk haza.

– Eltelt ez is – sóhajt az Öreg, s bemegy a szobájába, szokás szerint becsukja az ajtót. Este mondom csak, hogy elmegyek. Pöröl velem, kiabál, hogy gondolom én, hogy csak úgy. Még igazán maradhatnék húsvétra. Hát van nekem szívem ilyen koszosan hagyni az ablakokat? Van szívem. Mielőtt elmegyek, lemosom az összeset, és ebédet is főzök. Amikor viszem a bőröndjeimet, nem segít, csak áll a konyha közepén... és értetlenül néz.

Facsarodik a lelkem, megölelem. Búcsúzunk. Bezárom a zöld kaput, lassan csikorog a kezemben a kilincs. Magam mögött hagyok mindent, ami kedves. És megyek... és megyek… a sarokról még visszanézek.

Visz a lábam a márciusi enyhületben. Csöpög az eresz. Nyílnak a hóvirágok. Tavasz van.

...Aztán most, amikor ezeket a sorokat írom, éppen kilenc év telt el. Már én is anya vagyok. Néha ugyanúgy kinézek a rántás kavarása közben az ablakon, és megszépülök egy kicsit. Anyuska már velem van, bennem maradt kitörölhetetlenül. Néha levelet írok a fiának. Hogy megy sora? Van neki felesége, két gyermeke, meséli. Az Öreget február kilencedikén temette. Nem tudtam ott lenni, hirtelen ért a hír, és hosszú, hat órányi útra vagyunk egymástól. Lélekben ott voltam aznap a kopott fenyők alatt.

A polcomon van a rúzs a tükröm előtt. Megőriztem. Nemsokára, ha kitavaszodik, és majd felöltözöm ünneplőre, kikenem vele a számat, és amikor nyílnak majd a hóvirágok, kiülök egy kicsit a közeli dombtetőre belenézni a napsütésbe. Mondom majd magamban, az égre fel, ahol felhők bodrozódnak, hát, szia, Anyus, szia, Öreg, köszönöm nektek, hogy ismerhettelek benneteket...

Mágori Eszter

Ha szeretnéd pótolni vagy újraolvasni a Párnába süppedt álmok-sorozat előző részeit, akkor itt megteheted:

Anyuska – Párnába süppedt álmok, állandóan gyűrődő abroszok

Idegen asszony ágya mellett ébredni

Anyuska és az elcsinált gyerek

Az életünk múlik rajta – Anyuska meséje egy falusi lakodalomról

 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/Eucalyptys