Határozottan emlékszem arra a januári estére, amikor felhívtam egy nagyon kedves barátomat és a feleségét – mindketten pszichológusok –, hogy melyik kollégájukhoz mernének nyugodt szívvel elküldeni, akiről azt gondolják: rábízhatom a lelkem minden gondját, baját örömét. Ők habozás nélkül dr. M.-hez irányítottak, egy hónappal később, pedig már ott ültem a kényelmes, tört fehér színű fotelben, és próbáltam megfogalmazni, tulajdonképpen mit is keresek én itt. Ő meg csak ült velem szemben, olyan volt, mint egy jóságos boszorkány a sötét hajával, a világos szemével, a színes sállal a nyakában, és azt kérdezte, miben tud segíteni nekem.

Pillanatok alatt megkukultam, mert erre a kérdésre nem igazán voltam felkészülve. Hát, miért megy el az ember pszichológushoz? Nyilván nyomja valami a lelkét, és beszélni szeretne róla, nem elég egyértelmű ez magától is? Természetesen nem, és – mint az később számomra is világossá vált – a sikeres terápia egyik első lépése, hogy meg tudd fogalmazni magadnak és a veled szemben ülőnek: mivel van problémád. Maga a „baj” persze általában sokkal összetettebb, és mélyebben van beléd huzalozva, mint hogy egy mondatban összefoglalhasd, de hát valahonnan el kell indulni. Nekem speciel azt sikerült kiböknöm, hogy

„segítsen felnőni…”

Egy századmásodpercig vártam, hogy belém csap a villám, dr. M. pedig majd kinevet, hogy „ugyan már, ne szórakozzak vele”, végül aztán semmi ilyen nem történt, bólintott, és megkért, hogy meséljek magamról, én meg meséltem. Ahogy mesélek azóta is. Néha könnyebben megy, néha nehezebben, néha arról a legegyszerűbb mesélnem, ami a legfájdalmasabb, és azt a legküzdelmesebb kibökni, ami ránézésre nem is olyan vészes. Volt már, hogy észre sem vettem, és elsírtam magam, meg olyan is, hogy hetekig azzal a történettel álmodtam, amit éppen elmeséltem neki. Kezdetben egyébként rém furcsa volt az egész. Azt képzeltem, olyan lesz az egész, mint egy átlagos orvosi látogatás. Én odamegyek, elmondom, mi a bajom, ő meg majd felírja nekem az egzakt megoldást, amit naponta háromszor elvégezve „meggyógyulok”.

Ehhez képest hosszú hónapokon keresztül csak mondtam, mondtam-mondtam a magamét anélkül, hogy ő bármit is hozzáfűzött volna. Egy idő után kezdtem kétségbe esni, és már épp azon voltam, hogy megkérem, mondja már meg, hogy ez most jó, rossz, tegyem, ne tegyem, egyáltalán... mi a véleménye erről az egészről? Egyre szélesebb gesztusokkal, egyre nagyobb átéléssel adtam elő az életem történéseit arra gondolva közben, hogyha elég izgalmas előadást kerekítek ebből az egészből, előbb-utóbb csak mondd valamit. Már épp ott tartottam, hagyom ezt az egész analitikus terápiát a francba, amikor bevillant, hogy épp ez a lényeg! Ahogyan az első találkozásunkkor kellett a saját felismerésem, hogy mi is nyomja a szívemet, és miért is kérem én egy idegen segítségét, úgy kell most az, hogy meg tudjam fogalmazni magamnak a saját történeteimet.

Hogy a „segítsen felnőni” csak a nulladik lépés volt, az pedig, hogy tudok, merek, akarok beszélni magamról, pedig az első.

Aztán, ha majd ez is megy, akkor jöhet maga a beszélgetés. Innentől kezdve már tényleg nem volt gond, cenzúrázatlanul meséltem akár a családomhoz fűződő kapcsolatomról, akár a szerelmeimről, akár azokról a régi sebekről, amiket még magam elől is igyekeztem elrejteni. Idővel elhangzottak az első kérdések is, néha csak azért, hogy valamit fejtsek ki részletesebben, néha azért, hogy szembeállítson a régi önmagammal, hogy egy-két-sok év elteltével nézzek rá ugyanarra a történetre más szemszögből is. Ilyenkor persze kicsit fájdalmas volt az egész, mert emberből vagyok én is, és nyilvánvalóan kényelmesebb belefészkelni magam a saját igazamba, mint szembenézni azzal, hogy ezt és azt talán én magam is csinálhattam volna másképp. Tagadhatatlanul jobb volt például sajnálni magam, amiért az első szerelmem úgy ért véget, ahogy, és éveken át ápolni azt a történetet, amiben én vagyok „szegényszerencsétlen”, ő meg az „önzőszemét”. Aztán amikor dr. M. rákérdezett, hogy ugyan miért nem jeleztem abban a bizonyos másfél évben egyszer sem, hogy nekem ez így nem jó, akkor pedig egészen meglepődtem.

Más megvilágítást kapott az egész sztori, és akkor már azt is láttam, hogy a rossz beidegződéseimért, a hibás reflexeimért én magam is felelős vagyok annyiban, hogy ott és akkor elmulasztottam megtenni valami nagyon fontosat: nem álltam ki magamért. Ez az első tapasztalat pedig meghatározta az összes többit. Most tanulgatom: néha igenis kockáztatnia kell az embernek, és kibökni, hogy márpedig neki ez nem tetszik. Még akkor is, ha ezért megharagszanak a kollégák, összevész a szüleivel, vagy éppen véget ér egy kapcsolata. Hát, valahol itt tartunk most. Két év alatt megtanultam beszélni, most tanulok válaszolni, és nem halálosan megsértődni, ha esetleg azzal szembesít, hogy életem egy adott helyzetének az eltolásáért én magam is felelős vagyok. Félreértés ne essék, az üléseink nem arról szólnak, hogy én mondom a magamét, ő meg a fejemre olvassa a bűneimet. Akkor is szokott szólni, ha úgy látja, hogy túlzásba viszem az önmarcangolást, időnként dicsér, máskor meg nevet azon, amit mondok neki.

Néha úgy jövök el tőle, mint akinek mázsás súlyokat vettek le a válláról, máskor meg csak vonszolom magam, mert nagyon felkavarodtak az emlékek.

Ez még közel sem a vége, de néha már én is érzem magamon a változás jeleit, ha másból nem, hát abból, hogy már nem huszonötször futom le egymás után ugyanazokat a felesleges köröket, csak ötször. Aztán még nem várom meg, hogy valami elviselhetetlenül fájjon, hanem egy kicsit hamarabb jelzem, köszönöm, elég volt, én ezt így nem akarom tovább csinálni. Sokat gondolkodtam, mitől is jó a kapcsolatunk, végül arra jutottam, hogy dr. M. és köztem valami igen ritka egyensúly alakult ki, ami talán a legfontosabb a sikeres terápia szempontjából (nekem legalábbis, másnál meg nyilván más): elég szimpatikus jelenség számomra ahhoz, hogy közel akarjam engedni magamhoz, és meg tudjak nyílni neki, ugyanakkor felállította, és tartja is azt a bizonyos három lépés távolságot, ami neki nyilván az objektivitását segít megőrizni, nekem pedig megkönnyíti a cenzúramentes történetmesélést. Aki ugyanis nincs túl közel, annak egy kicsit könnyebb kendőzetlenül mesélni.

Már nem várom, hogy instant megoldást adjon a gondjaimra: egyrészt, mert nem is lehet, másrészt pedig – minden nyűgével, fájdalmával együtt – őrülten izgalmas játék megérteni saját magamat, és a lehető legjobb hosszú távú befektetés.

Kormos Lili