–

(Ki mondta, hogy Valentin-napon csak a beteljesült szerelmek párosai gondolhatnak egymásra?)

Szia!

Emlékszel rám?

Mit is akarok mondani, nem tudom. Szerelmesek napja, igen, ez az. „Szerelmesek” – mondjuk, és a hozzá tapadt jelentés szerint itt egymásba szerelmes, boldog párokat szokás hozzágondolni. Pedig nem biztos, hogy csak annyi szerelmes ember él a földön, amennyi párban andalog, a már-már pornográf módon ízléstelen szív alakú lufik alatt. Emlékszel még, például én mennyire szerelmes voltam beléd? Aztán hol lett ebből kettő? Sehol.

Valentin-nap, az... meg a keresztanyám térde kalácsa.

Először alsó tagozatban csúfoltál ki, mert én valamiért jó ötletnek gondoltam, hogy elkezdem terjeszteni: szerelmes vagyok beléd. Nem voltam pedig, csak hát ott álltál vörösen, szeplősen, nagyszájúan. Gondoltam, miért ne. Aztán valamelyik néptáncpróba előtt talán, amikor a szokásos fiúk-lányok csúfolódás felpörgött, a szemembe vágtad, válaszul egy nagyszájú mondatomra jó hangosan, hadd hallja mindenki:

– Én meg tudom, hogy szerelmes vagy belém! – és ez természetesen all in volt, mindent vitt, a lányok lelkesen összesúgtak, a fiúk röhögtek, menten kitűztem a fehér zászlót. (Később betörtem a fejed egy kólásüveggel, de az tényleg véletlen volt, semmi köze nem lehetett az érzelmekhez, bár persze azonnal mindenki kéjesen suttogta: „hehe, pont a szerelme fejét”… Elvették miattad a kisdobosnyakkendőmet!)

Aztán a gimiben, amikor már komolyabb, kamaszosabb futamokat játszottunk, és én minden félévben halálosan beléd szerettem, többnyire alattam jártál, de néha az osztályomba. Volt, hogy együtt szerepeltünk színjátszón, máskor a túrákon beszélgettünk nagyokat, ami nekem általában pont elég volt ahhoz, hogy beléd szeressek. És volt, hogy megértően fogadtad, talán bátorítottál is. Aztán amikor lebegni kezdtem, sajnálkozó mosollyal mondtad, hogy megérted te ezt, de hát, bocs. Én meg még ma is visszamegyek gondolatban a harminc évvel ezelőtti helyszínekre, és sétálok veled ugyanott, hadd legyek megint fiatal szerelmes: béna hajviselettel, nevetséges cuccokban, bambán pislogva.

Vagy a gimi után, amikor először tűnt úgy, hogy végre-végre nekem is sikerülhet, akkor éppen a legkedvesebb, legokosabb lányok egyike voltál, akiről sose gondoltam, hogy valaha közöm lehet hozzád. Mégis majdnem, majdnem sikerült, már ott tartottunk, amikor egyik se meri mondani, de mindkettő értheti… Aztán te elmentél gólyatáborba, és amikor hazajöttél, az első mozdulatodon láttam, hogy ennek is vége. Jó kis tábor volt, hát persze hogy beleszerettél valamelyik hülyegyerekbe. Én meg azt gondoltam, öngyilkos leszek.

De szerencsére nem lettem, mert az egyetemen aztán megint… Hol egy andalgós-táncos hajnalig tartó buli a kollégium társalgójában, hol egy rövidnek induló, estébe nyúló világmegváltó beszélgetés valamelyik kocsmában, és már ott voltam ismét a lábaid előtt. Német szakra jártál, esetleg törire, ezek komoly szakok voltak az én egyszakos üdülésemhez képest. Verset írtunk, te fogtad ceruzámat, én éreztelek, és csak pofáztam, ahelyett, hogy… Eh, ma már ez is mindegy...

Aztán eltűntél, jöttek konszolidáltabb idők, nyugodtabb érzelmek, csendes szerelem, család, gyerekek: nem hiányoztál, ez az igazság, próbáltam valahogy megmaradni a magam választotta keretek között, túl sokat veszthettem volna, és nem is fájt. Mégis úgy alakult, hogy aztán – vége lett, ahogy neked is így alakult, házasság után válófélben, boldog-szomorú évekkel a puttonyban, kicsit csapzottabban, beesettebb arccal találkoztunk. Mert találkoztunk, micsoda lehetőség, két ugyanabba a folyóba lépett régi ismerős… és én egy-kettőre ott találtam magam megint, ahol kamaszként.

És tudod, mi van most?

Hát az, hogy pontosan ugyanúgy érzek, és ugyanúgy nem tudok mit kezdeni vele, mint amikor először nevettél a szemembe, néptáncpróba előtt, vörösen-szeplősen, és én lehajtott fejjel gyűrtem össze gondolatban minden szépen, előre megírt frappáns mondatomat – az égvilágon semmit nem érek a tapasztalataimmal.

Ülök melletted, mondjuk, a színházban, a kezem nem merem kinyújtani, miközben szinte fizikailag fájdul bele mindenem, hogy nincs több közöd hozzám ma sem, mint akkor, annyiszor. És te ugyanúgy tudod. Vagy mosolyogsz, vagy nem, aztán persze nem haragszom, mire, kire haragudnék, nincs ezen mit ragozni.

Élsz és uralkodol örökkön (ezt is egy költő mondta), gondoltam, jó, ha tudod. Vagy tudtad végig?

Hát, voltaképpen ennyit akartam csak. Valentint meg üdvözlöm, ha találkozol vele. Hogy mit csináljon a neve napjával, azt gondolom, már kitaláltad, de csak finoman add át neki, pláne, ha nem is egyedül leszel aznap…

Szia.

 Somos Ákos

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/Muenz