–

Nagyon ritkán fordul elő, hogy megkönnyezek egy előadást, de Jutka története – Szalay Kriszta tolmácsolásában − megríkatott. És ezzel nem voltam egyedül, sokan törölgették a szemüket a nézőtéren. Nincs menekvés, nem kapaszkodhatunk abba, hogy ez csak színház, fikció, mert az előadásban az első szótól az utolsóig minden a valóság műve. Krisztával a sajtóbemutató után beszélgettünk.

 L. Horváth Katalin/WMN: Miért próbáltad ki öt napra a hajléktalanságot?

Szalay Kriszta: Spontán alakult így. Hallottam egy riportot egy huszonhat éve az utcán élő, csodálatos nővel, Lakatosné Jutkával. Hihetetlen erő, hit áradt belőle, feltöltötte a lelkemet. Annyira megindított a története, hogy darabot akartam írni róla, és megkerestem. Amikor először találkoztam vele, azt mondtam, valószínűleg nekem is ki kell mennem az utcára, hogy megtudjam, mit élnek át első naptól fogva a hajléktalan emberek, hol fáradnak el, mikor jön az a pont, amikor sokan feladják. Tudtam, hogy nálam öt nap alatt nem fog bekövetkezni az a pont, végigcsinálom, de az első két napon depressziós voltam. Elvesztettem a fonalat attól, hogy teljesen egyedül vagyok, mindenki elkerül. Folyamatosan mondogattam magamnak, hogy „de hát ezt akartad”, próbáltam racionálisan jelen lenni, de nem sikerült. Kezdtem úgy érezni, nem vagyok normális, hogy ezt találtam ki magamnak. El lehet képzelni, hogy ha én, aki jó állapotban voltam, ezt éltem meg, akkor ők mit élhetnek át. Amikor Jutka sírva mesélt magáról, és csak annyit mondhattam neki, hogy még nem tudom, hogyan lesz előadás a történetéből, azonnal rengeteg ötlete támadt arra, kiket keressek meg. Tele van energiával, ebben nagyon hasonlítunk egymásra. Hányszor, de hányszor voltam én is lent, de mindig az előre vezető utat kerestem, ahogy ő is. Csak ő huszonhat éve utcai körülmények között próbálja megtalálni. Most azt mondja, ha már a maga dolgát nem tudja megoldani, akkor segít másokon. Ilyen ember.

L. H. K.: A történet minden részlete megrázó, de az különösen, amikor Jutkaként elmeséled, hogy megvert és megerőszakolt az apád. Ennél a résznél az ,,igazi” Jutka kirohant a nézőtérről, te pedig az előadás végén elmondtad: kérte, hogy ez ne legyen benne, mégis beletetted. Miért hoztad meg ezt a merész döntést?

SZ. K.: Amikor kész lettem a darabbal, megkérdeztem, el akarja-e olvasni. Azt mondta, nem, inkább majd megnézi az előadást. Korábban kérte, hogy a családi erőszakról ne beszéljek, én viszont úgy gondoltam, hogy igenis beszélni kell róla. Muszáj! Jutkát arra nevelték, hogy mindenért szégyellnie kell magát, én pedig azt akartam megmutatni, hogy semmiért nem kell szégyenkeznie. Nem neki kell. Tudom, hogy ő ettől gyógyulni fog, és biztos voltam abban, hogy nem fog megharagudni érte. Tudja, hogy szeretem, és azért vittem színpadra az életét, hogy segítsek neki. Hogy esélyt, szeretetet kapjon azoktól, akik megnézik az előadást. Nem is csak a hajléktalanok felé akarom irányítani az embereket, hanem azt mutatom meg, hogy mindannyiunk életében voltak traumák, kinek kisebbek, kinek nagyobbak jutottak, de ezeket fel lehet oldani. Szerintem ez gyógyír lesz a nézőknek is, és gazdagabb lesz tőle a lelkük.

L. H. K.: A Centrál Színház első szóra befogadta az előadást?

SZ. K.: Igen. Amikor kitaláltam, hogy kimegyek az utcára, megkerestem az igazgatót, Puskás Tamást, mondtam neki, hogy a kintlétem után tartanék egy sajtótájékoztatót, és ott már szeretném bejelenteni, hogy hol lesz az előadás. Akkor még meg sem írtam a darabot. Jutkával utána kezdtem el beszélgetni, és az én történetem is utána kezdődött. Villámgyorsan követték egymást az események.

L. H. K.: Hány előadást terveztek?

SZ. K.: Az ötödik Sallynél azt mondtam, hogy addig játszom, amíg van kinek, illetve, amíg van mondanivalóm. Húsz éve megy. Mondanivalóm bőven van a Maradjunk annyiban darabbal, szóval, addig játszom, amíg van kinek. Szeretném iskolákba, vidékre is elvinni. Előadás után mindig lesz interakció, beszélgetés. A nézők már az elején részesei az előadásnak, mert többek között a díszletet is ők készítik el a bemutatóra hozott, kidobandó, de egy hajléktalan kunyhójában még jól hasznosítható tárgyaikból.

L. H. K.: A társadalmi szerepvállalásod messze-messze túlmutat a többi művészén. Mi késztet az örökös tenni akarásra?

SZ. K.: Egyszerű: jó környezetben, szeretetben szeretnék élni, és ennek érdekében nem sajnálom az időmet, energiámat. Amikor kimentem az utcára, elkerültek az emberek. Később odajött hozzám egy számomra ismeretlen lány. Azt mondta, hallotta, hogy hajléktalan lettem, mert valaki meglátott, és körbetelefonálta az ismerőseit, hogy lecsúszott a Szalay Kriszta, miért nem segít már neki valaki. Én azt mondom, nincs valaki, legyünk mi a valakik. Az emberek vágynak az összefogásra, nekem van erre energiám, ötletem, teszem a dolgom, ezzel is generálva az összekapaszkodást. 

L. H. K.: Cserna Antal színész-rendező harmincegy éve a társad, három gyereketek van. Mit szóltak ahhoz, hogy hajléktalannak álltál?

SZ. K.: Féltettek, de mondtam, hogy köszönöm szépen, tartsák meg maguknak a félelmüket. Tudom, azok vonzanak be negatív dolgokat, akik agresszivitással nyitnak a világ felé. A hajléktalanokban sok az indulat, Jutkában is – hogyne lenne! − én viszont mindenkivel kedves voltam, tehát nem volt félnivalóm. Éreztem, hogy védett vagyok. Már csak azért is, mert a családom – ahogy mindig, most is – teljes mellszélességgel kiállt mellettem. Amikor kiborultam, ők tartották bennem a lelket. Még ha be is sokallnak néha tőlem, akkor is mindenben támogatnak. A férjem éppúgy, mint a gyerekeim.

L. H. K.: Nem ért semmilyen atrocitás az utcán?

SZ. K.: Nem, de az bőven elég volt a lelkemnek, hogy senki nem néz rám, elhúzódnak tőlem a villamoson, elrejtik előlem a cuccaikat. Szerintem ez a lelki bántalmazás durvább.

L. H. K.: Szereztél sérüléseket a hajléktalanként töltött öt napban?

SZ. K.: Dehogy! Hitben megerősödve mentem haza, mert láttam, hogy feloldható a libikókázás. Meg lehet érteni azt is, hogy miért nem fogadja el a hajléktalanokat a többség, miért sunnyognak, miért bújnak el. Megértettem a hajléktalanok agresszivitását is. Az első két depressziós nap után átlendültem. Addig is aktív voltam, pontos logisztikával mentem, és tettem a dolgomat. Közben is olyan voltam, mint egy szociális munkás, akinek pléd  kellett, annak igyekeztem megszerezni, ruhákat osztogattam, a sajátomat is, de a harmadik naptól már szeretetet is tudtam árasztani mindenki felé. Ez olyan hittel töltött el, hogy még kint maradtam volna.

L. H. K.: Hányféle szervezet keretében vagy önkéntes segítő?

SZ. K.: Nem tudok mindenütt ott lenni, ahol szeretnék, de amivel egyetértek, azért próbálok tenni is. Tüntetni például nem járok, mert azt gondolom, az is a birkaság egyik formája, ha az emberek összeverődnek az utcán, hogy mindenfélét kiabáljanak. Nem dühöngeni kell, hanem valóban cselekedni egymásért, hittel, szeretettel. Ha valahol válságos a helyzet, oda gondolkodás nélkül elmegyek, akár földalatti mozgalom tagjaként is. A menekültek segítése például ezerrel beszippantott, akkor huszonnégy óráztam, Röszkére most nyáron is elmentem. Furdalt a lelkiismeret, hogy az idei nagy hidegben nem tudtam besegíteni a Budapest Bike Maffiának és a Heti betevőnek, de mostantól összefogunk: felajánlottam a Bike Maffiának, hogy árulják a naptárukat az előadás után, amivel hajléktalanokat támogatnak, és nem a szervezetüket.

L. H. K.: Minden egyes előadás jótékony célt szolgál?

SZ. K.: Azt találtam ki, hogy mindig lesz akció. Először abban segítettünk Jutkának, hogy megcsinálják az új fogsorát, ami körülbelül százezer forintba kerül, utána a nézők fogják eldönteni, hogy a következő előadás mibe tegye a pénzét. Lesz egy Facebook-oldalunk, ahol majd szeretném igazolni, hogy a pénzt valóban arra költöttük, amire meghirdettem.

L. H. K.: Az az érzésem, hogy képes lennél egyedül elhordani a Gellért-hegyet. Lili lányod születésekor sem roppantál össze? Nem ingott meg a hited, amikor kiderült, hogy súlyosan oxigénhiányos állapotban jött a világra, és nem sok reménnyel kecsegtettek az orvosok?

SZ. K.: Nem, sőt erőt kaptam ahhoz, hogy lépjek, mert olyan vagyok, mint Lakatosné Jutka is: ha helyzet van, a megoldáson gondolkodom. Amikor Lilit kiadták a kórházból azzal, hogy nem tudják, mi a baja, tornáztassam, de mondjunk le róla, mert csak négy-öt évig fog élni, és biztosan fogyatékos lesz, rögtön természetgyógyászt, talpmasszőrt kerestem. Onnantól fogva a talpra állításán dolgoztam. Mivel nem volt konkrét diagnózis, nem volt mit elfogadni. Fürtös, szőke, gyönyörű gyerek volt, nagy kék szemekkel, tudtam, hogy helyre fog jönni. Később, úgy tizenkét év múlva döbbentem rá: az okozta a sérülését, hogy tizenhét percig volt a szülőcsatornába szorulva, mert az orvos a burokrepesztés után magamra hagyott. Lili most huszonhárom éves, teljesen egészséges, és színésznek tanul.

L. H. K.: 2008-ban elindítottad a Kapcsolda nevű, sérült és ép gyerekeket integráló programot. Lili sorsa, a személyes érintettség tett ennyire aktív segítővé?

SZ. K.: A közösségi létezésért már gyerekkoromban is sokat tettem. Az el nem fogadást pedig megtapasztaltam tizennyolc évesen, amikor egy elmegyógyintézetben dolgoztam.

L. H. K.: Még mindig azt próbálom megfejteni, hogy mitől vagy ennyire energikus, sziklaszilárd és szociálisan különösen érzékeny.

SZ. K.: Érzékeny embernek születtem, és ahogy már mondtam: jól akarom érezni magam. 

L. H. K.: A végén még kiderül, hogy puszta önzésből segítesz minden rászorulónak, akivel találkozol.

SZ. K.: Naná, simán! (Nevet.)

L. H. K.: Maradjunk ennyiben, Kriszta!

L. Horváth Katalin

Képek: Székely Péter