-

A „száraz tények"

Az Asperger-szindróma neurobiológiai pervazív fejlődési zavar; az autizmus spektrumzavarok közé tartozó pszichiátriai kórkép. Tudományos, száraz és tényszerű megfogalmazás. Ettől megrettenünk, és azonnal ezer sztereotípia jelenik meg a fejünkben. Meg persze egy szám és egy betű az úgynevezett BNO-kódot (az egészségügyben ez a kódrendszer összesíti az ismert betegségeket - a szerk.) tartalmazó papíron: F 84.5

Ez sem mond sokat. Pedig egyre több gyerek papírján szerepel. A kód, ami egyfajta bélyeg. Látatlanban is ijedséget kelt.

Mert tegyük a szívünkre a kezünket, a pedagógusok egy része megijed, ha „ilyen” gyerek kerül az osztályába, „ilyen” gyereket kell tanítania. Azonnal „ilyen” gyerekként kategorizálják. Mert furcsa, mert más, mert beteg.

De mi is van mögötte?

Igen, furcsa és más. De nem beteg. És nem is kell másként bánni vele, hisz azzal nem javul a helyzet. Másképp viszont lehet segíteni. Azt kell elfogadni és megérteni, hogy az ő agya másképp reagál. Van olyan terület, amiben kiemelkedő, az emberi-szociális-emocionális kapcsolatai viszont pont emiatt sokkal zártabbak. Félni és megijedni végképp nem szabad, mert az osztály többi tagja is ezt fogja érezni, és így is kezeli majd. És akkor egy örök csapdába kerül az aspergeres gyerek, aki tudja, és érzi, hogy más.

De az én dolgom tanárként éppen az, hogy ő elfogadja az állapotát, és ne negatívumként élje meg.

Az én aspergeres sztorim...

...alapvetően változtatta meg a felfogásomat minden olyan gyerek iránt, aki más.

Néhány éve jött egy srác az osztályomba. Az első találkozás alkalmával egy félénk, szemkontaktust kerülő, csendes fiú ült velem szemben. Gyűlölte az iskolát, gyűlölte a világot. Rosszul volt, ha iskolába kellett mennie, fizikai és pszichoszomatikus tüneteket produkált. A szülei úgy döntöttek, megpróbálkoznak egy másik intézménnyel, így – teljesen véletlenül – hozzám került.

Először én is megijedtem, hogy mit fogok kezdeni vele, hogyan kezelem őt. Már megint a kezelés szó… Vajon miért ez az első, ami eszünkbe jut ebben az esetben? Valószínűleg azért, mert egy betegséget kezelünk. Csakhogy ez nem betegség, hanem állapot. Úgyhogy vettem egy nagy levegőt, és azt mondtam a szülőknek: mindent megteszek, ami tőlem telik.

Majd rájöttem, hogy én ezt a gyereket nem kezelni fogom. Hanem odafigyelve, egyértelmű, őszinte kommunikációval, szeretettel fordulva felé, másként fogok neki segíteni. Ahogy neki szüksége van rá.

Ez történt az osztályban

A fiú igyekezett beilleszkedni. Az osztályomban már az érkezése előtt is nagyon el- és befogadó volt a légkör. Mert ez szerintem nevelés kérdése. Ettől persze érdekes volt látnunk – nekem és nekik is –, hogy milyen viselkedésmintákat mutat. Például színárnyalat szerint rendezi glédába a padján a ceruzáit, és vonalzóval mértanilag kiméri, meddig az övé a terület.

Mivel megfogadtam, hogy a többiekhez hasonlóan bánok majd vele is, hát őt is provokáltam egy picit, ahogy mindenkit. Néha szétlöktem, amit összerakott. Ő ettől zavarba jött, és visszarendezgette. Megint megpiszkáltam. Mosolyogva, szeretettel, de határozott céllal és kísérleti jelleggel. A kényszer maradt, a reakció viszont már nem a zavar, hanem a mosoly volt.

Ceruzaharc

Az egyik történelemórán éppen valamelyik harcról tanultunk, amit persze szemléltettünk is. A téma kapóra jött, ahogy a glédába rendezett ceruzák hada is. Úgyhogy megkértem a srácot, dobálja el a ceruzáit. Én is dobáltam őket. Majd lassan mindenki elkezdte dobálni a sajátjait. Legfőképpen ő, felszabadultan, vidáman, élvezve, és elengedve mindent, ami eddig bezárta őt.

És képzeljétek, a ceruzaharcunk után az aspergeres tanítványom nem rendezgette többé a ceruzáit. Nincs kényszeresség, nincs görcs, van azonban elszántság, cél, vidámság és merészség.

Valami ott végérvényesen megváltozott. Valami eltűnt... és felszabadult. És két évvel később elém állt, megölelt. Tőle ez elég nagy dolog, vagyis a legnagyobb. Megköszönte azt, amit tettem. Hogy nem kezeltem másként. Betegként.

Tisztán él benne a ceruzák dobálásának emléke, és az a felszabadult érzés, ami akkor kerítette őt hatalmába. Bátor volt. És mert. Én is bátor voltam (igaz, talán a szakkönyvek szerint inkább felelőtlen és vakmerő). És mertem. Amiért hálás vagyok neki. Ma pedig ő segít más gyerekeknek beilleszkedni, oldódni, elfogadni és megélni magukat.

Utólag sokat gondolkodtam azon, hogy vajon mitől is félek? Mitől félünk? Tőlük? A száraz tudományos megfogalmazástól? Aligha… Szerintem: magunktól. Pedig nem kellene. Merni kell cselekedni, bátornak lenni, elfogadni... és szeretettel odafordulni.

A többi pedig jön magától. Megéri. Én már csak tudom, érzem, és sohasem fogom elfelejteni.

Balatoni József

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/junpinzon

Jocó bácsi sorozatának korábbi cikkeit itt olvashatjátok (katt a címre):

Tényleg az ünneplőruha teszi a gyereket?

Jocó bácsi, a tetovált tanár

Ez pedig D. Tóth Kriszta interjúja Balatoni Józseffel, ne hagyjátok ki:

Azért, mert én vagyok a tanár, nem mindig nekem van igazam"