–

„Szívja be a levegőt! Tartsa lent! Ne lélegezzen!”
Ha ezt mondja egy gépi hang egy szabályos csőben, akkor az ember hajlamos rástresszelni a levegővételre. Automatikusan azt gyakorlom, hogy akkor most vehetem-e rendesen a levegőt, eléggé megtölthetem-e a tüdőmet vele, hiszen fura pózban fekszem egy speciális ágyon, amit majd a különleges, űrhajószerű csőbe tologatnak, és ilyenkor nehézkes ez az alapvető életfunkció. 

„Most beszúrok egy műanyag tűt a karjába!”

Nyugodtan szúrja, a jobb karomban jó a véna, a másikkal a múltkor bénáztak, azt mondták, furán hajlik, van benne egy göb. 

„Kérem, feküdjön nyugodtan, a megfelelő képi felvétel elkészítéséhez fontos a nyugalom.”
Nyugodt vagyok, tisztára nyugodt, olyan sokszor csináltam már ezt a nyugodtságot a csőben, képzelje, egész jó gyakorlatom van benne, szemem becsukom – ez nagyon fontos –, nem akarok farkasszemet nézni a géppel, miközben ő látja az összes zsigeremet, csak a légzésemre koncentrálok, és egy egészen földöntúli nyugodtság lesz rajtam úrrá, higgye el nekem, kedves hölgyem.

„Szívja be a levegőt! Tartsa lent! Ne lélegezzen!”
Azon gondolkozom közben, hol van bennem a lent, és mennyire mély a testemben a mélység. Ha a CT a legbelül lévő sejtjeimet is képes megvizsgálni, vajon látja-e a lelkem, és a lelkem világít-e a felvételen? A gép közben ritmusosan ki és be tologat, át a karikán, igazi cirkuszi mutatvány, csak tűzcsóva nincs körülöttem, bravúrosan ugrom, tapsol a közönség, éljen – az üveg mögül egy ápoló és egy doktor figyel.

„Ne ijedjen meg, most beadjuk a kontrasztanyagot, melegséget fog érezni, és vizelési ingere lesz.”
Forróság az inkább, ha először érezném, ijesztő is lenne. A kontrasztanyag szétáramlik a testben, fogalmam sincs, hogy képes ekkora sebességgel sietni, mindenemet elönti a forróság, azt érzem, bepisiltem, de nem tudom megtapogatni magam, mert a karom a fejem fölé van hajlítva. Fogalmam sincs, miért kell így tartani, talán nem zavarhat be a képalkotásba, vagy így gyorsabban tud iramodni az anyag, ami forróságot okoz, közben különleges íz a számban, semmihez sem tudnám hasonlítani.

„Most kiveszem a csövet, de a kanült még benne hagyom. Ha rosszul lenne, félórát még maradjon, kérem, a folyosón!”

Dehogy vagyok rosszul, sose leszek rosszul, nem csíp, nem mar, nem harap, elmúlt a forróság is, ami nektek melegség. Sietnék haza, sokat fogok még ma vezetni, messze van innen Budapest.

Nem ettem hat órája, négyórás éhgyomorral érkeztem, másfél óráig ittam az ánizsízű vizet, az utolsó poharaknál majdnem behánytam, nyűgös vagyok, nem akarok több kórházat látni, nyűgös vagyok, elfogytam, nem akarok több kórházat látni, nem akarok több kórházat látni, nem akarok több kórházat látni.

„Szívja be a levegőt! Tartsa lent! Ne lélegezzen!”
Már csak egy utolsó csekkolás, és vége, még egyszer végigpásztázza a testem a karika, ami nem hány tűzkarikát, ütemesen tolja a gép a speciális ágyat, egészen kényelmes amúgy, semmi gondom vele. A lélegzetet a legjobb tudásom szerint tartom lent az elmúlt tíz percben (századjára), remekül végzem, amit diktál nekem a gép, a mellkasomat figyelem, emelkedik, fent marad, tartom, még tartom, amíg másmilyen parancs nem érkezik.

„Szívja be a levegőt! Tartsa lent! Ne lélegezzen!
Most engedje ki!
Lélegezhet!”

Szentesi Éva

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van