Advertisement

Kurucz Adrienn/WMN: A szerkesztőségi értekezleten arról diskuráltunk hosszan, milyen szavakat bír el egy cím, szerepelhet-e benne az a szó, hogy punci, anélkül, hogy feljelentenék a Facebookon a posztunkat. Vége lesz-e egyszer a prüdériának?

Hoppál Bori: Szomorú, hogy néhány kattintással bárki, egy gyerek is könnyedén juthat el a legdurvább felnőtt tartalmakhoz, viszont letiltják azt, ami ellensúlyt képezhetne, az érdemi információt és a pozitív üzeneteket. Gyökeres szemléletváltásra lenne szükség. Nem tiltani kéne, épp ellenkezőleg, teret kellene adni a szexualitást a helyén kezelő, tanító tartalmaknak.

K. A./WMN: A magyar népmesékben a női nemi szervről gyakorta beszélnek úgy, hogy „a lány csunyája”. Ez elég informatív arra nézve, hogyan tekintünk mi, magyarok hagyományosan a puncira. Ma milyen elnevezésekkel találkozol a különféle közösségekben, amelyeknek előadást tartasz?  

H. B.: Amikor az első könyvemhez készítettem interjúkat, egy idős hölgy mesélte, hogy a zárdában, ahol nevelkedett, úgy hívták, hogy első popsi (mert persze volt a hátsó popsi is). Se nevén nevezni, se hozzáérni nem volt szabad. Szerencsére ezek az idők elmúltak.

Amikor iskolákba megyek a kamaszkori testi változásokról mesélni, és rákérdezek, hol kezd el nőni a szőr, a láb és a hónalj felsorolása után zavar támad és kuncogás… Meg szoktam várni, hogy mondjanak valamit. Általában először az hangzik el, hogy „hát, ott lent…”

Aztán esetleg az, hogy a nemi szerveken, de előfordul, hogy valaki kiböki: a puncin, kukin. Ekkor szinte mindig kitör a nevetés, aminek örülök, mert oldja a témával kapcsolatos feszültséget. Megkérdezem, használnak-e otthon más megnevezést, ismernek-e „felnőttes és szalonképes” szavakat (szeméremtest, hímvessző), és megemlítjük a nemi szervek latin neveit is. Fontos, hogy ezek olyan órák, amikor bátran ki lehet mondani ezeket a szavakat, sőt, kérem is őket erre, hisz csak így tudunk őszintén beszélgetni.

Szoktam ajánlani különféle alternatív punci-megnevezéseket a kislányoknak: virágom, rózsám, pillangóm… Mesélek arról is, hogy kamaszkorban főleg, de életünk során végig folyamatos változásban van a testünk. Így a punci színe, formája is változhat. Nem kell megijedni ettől, nem elcsúnyul, hanem kinyílik, mint egy virág.

K. A./WMN: Az a tapasztalatom, hogy az anya-lánya kapcsolatnak sem  könnyű eleme a punciról való diskurzus. Tinédzserkorban még nehézkesebbé válik, mint pici korban, talán mert nem nagyon vannak jó mintáink ezen a téren. A mi generációnk a barátnőivel sem igen beszél a nemi szervéről (ellentétben a férfiakkal, akik, lazábban emlegetik a „farkukat”, a „legjobb barátjukat”). Esetleg a gyerekek is zavarba jönnek a témától, nem csak az anyák.

H. B.: Személyiség és neveltetés függvénye, ki hogyan tud beszélni a nemi szervéről, egyáltalán beszél-e róla. Meghatározó, hogy ki mit hoz otthonról, és felnőttként mennyire van otthon a testében. Nálunk barátnői körben nincsenek tabutémák, de kétségtelen, hogy nem nagyon vannak követendő példáink a szüleinktől arról, hogyan vessük fel a szexualitás témáját.

K. A./WMN: Magyar specialitás, hogy bizonyos szavakat suttogva ejtünk ki, vagy még úgy sem?

H. B.: Nem szeretem az általánosításokat, hogy „mi, magyarok így, vagy mi, nők (vagy férfiak) úgy”. Nagyon sokfélék vagyunk. Tény, hogy ezen a téren a skandináv országok előrébb járnak. Egy ismerősöm gyereke Dániában volt cserediák, és összejött a vendéglátó család lányával. Jól meglepődött a magyar fiú, hogy a vacsoránál a szülők lazán felhozták a védekezés témáját. És miért is ne lenne ez természetes?

Miért csinálunk tabut egy témából, ami alapvető része az életünknek? A szexualitás ugyanolyan természetes funkciója a testünknek, mint az étkezés vagy a légzés. Attól, hogy az utcán, vagy nagy, családi körben egymás előtt nem csináljuk, miért ne lehetne róla szabadon és intelligensen beszélgetni?

 K. A./WMN: Hogyan jutottunk idáig?

H.B.: A legtöbb nagy világvallásnak sikerült a szexualitást – az alapvető fajfenntartási ösztönt! – bűnös, tisztátalan cselekedetként felcímkézni, bűntudat és szégyen forrásává tenni. Érdekes módon sok kultúrában főként a női testhez kapcsolódik ez a szégyen. A férfi megkívánhat és hódíthat, de a női vágy veszélyes, csábító, megrontja és bűnbe viszi a férfiakat. Még ma is van olyan ország, ahol a házasságtörő asszonyt megkövezik, vagyis a nő szexualitásán csattan az ostor.

K. A./WMN: A Föld számos pontján a mai napig csonkítják a női nemi szervet. Nemrég olvastam egy statisztikát: 200 millió áldozat él köztünk. Ennyire félelmetes fegyver a női nemi szerv? Mitől ilyen ijesztő a punci?  

H. B.: Létezik egy ábrázolási mód a művészetben, a vagina dentata, azaz a hüvely fogakkal. Ez a jelkép a férfiak ősi, kasztrációs félelmének metaforája.

A női körülmetélés pedig azzal áll kapcsolatban, hogy a női termékenység egy rejtélyes jelenség. Az emlősöknél látható jele van – néhány csepp vér – hogy mikor termékeny a nőstény. Nálunk, embereknél ez máshogy van. A női ovuláció láthatatlan, így „titkos”.

Ezzel az evolúciós trükkel a nő választhatta ki gyermeke biológiai apját, és a férfiban/férjben ott lehet a kétség, hogy az utód valóban az övé-e. Innen az erős kontrollvágy. A nők megcsonkítása nem szól másról, mint annyira kellemetlenné tenni számukra a szexet, hogy eszükbe se jusson senkivel sem együtt lenni.

K. A./WMN: Mire figyeljünk oda mi, szülők, hogy a pozitív változást szolgáljuk a szexuális nevelésben?

H. B.: A legfontosabb: lehessen nyíltan kérdezni tőlünk ezekről a dolgokról! Miért is adnánk ki a kezünkből azt a lehetőséget, hogy a gyerekünk először tőlünk halljon szép dolgokat a szexről? Miért engednénk, hogy épp az ellenkező minőséggel találkozzon először?

Tény, hogy ez nekünk, felnőtteknek egy feladat, egy önismereti út is. Mielőtt a gyerekemhez fordulok, nekem kell tisztázni magamban, hogy én mit gondolok a nemiségről, mik azok az értékek, tudnivalók, amiket szeretnék átadni. Mivel valószínűleg nem olyan csomagot kaptunk, amit egy az egyben átnyújtanánk, újra kell definiálni a dolgokat magunkban.

És fel kell tenni magunknak a kérdést: milyen nemi életet kívánok a gyerekemnek?

Olyat, amiben nem tudja kimondani a saját nemi szervének a nevét (szex közben) a partnerének? Olyat, amelyben, ami köldök alatt történik, az szégyenletes a gondolatok és a szavak szintjén is? Ugye, nem? Ez viszont lehet, hogy azt jelenti, hogy adott esetben ki kell lépnünk a komfortzónánkból.

K. A./WMN: Szerencsére sok minden változóban van. Anyáink még egyedül szültek a kórházban, és a „női dolgaikkal” úgy általában magukra maradtak, mi már kevésbé.

H. B.: Generációkon át a legtöbb női történést magányosan, még a női családtagoktól is elzárva kellett megélni a nőknek, pedig az ősi minta az, hogy a nők támogatják egymást. A női körök/közösségek a tradicionális társadalmakban nagyon fontos szerepet töltöttek be, és manapság újjászületésüket élik. Ez is azt mutatja, mennyire természetes bennünk az igény erre a fajta összetartozás-érzésre és gyógyító női figyelemre. Ha a rivalizálás helyett megtanuljuk támogatni egymást, testileg-lelkileg egészségesebben élhetjük meg a bennünk zajló folyamatokat nőiségünk bármelyik szakaszában és – reményeim szerint – a gyermekeinknek már ezt fogjuk továbbadni.  

Kurucz Adrienn

A tartalom megjelenését a Bayer Hungária Kft támogatta

Képek: Kerepeczki Anna/WMN