„Éreztem, hogy nem jó, veszélyes, de nem mertem kiszállni, mert féltem tőle” – emlékszik vissza egy viszonyra fiatal olvasónk, akit jó darabig éjszakai pánikrohamok és heves lelkiismeret-furdalás gyötört, amíg rá nem jött, nem ő a hibás a vele történt erőszakért.

Vajon hány (egykori) gyereknek ismerősek ezek a motívumok, ezek a karakterek, ez a tengermély fájdalom, amit a nagyszüleik szemében meglát?

„Én hiszek a lányomban, tudom, hogy mindent el fogunk érni együtt, mert ő egy csoda, egy hős, aki máris megmutatta a világnak, hogy hogyan kell küzdeni!” – Olvassátok el egy édesanya megkapó vallomását, aki egyetlen pillanatra sem mondott le a gyermekéről, és még a legsötétebb helyzetben is hitt benne.

Te is kerültél már hasonló helyzetbe, az asztal bármelyik végén állva? Szerinted hogy lehet ezt okosan kezelni?

„Hang nélkül meredünk a semmibe, bámuljuk a plafont, keressük a válaszokat: mit rontottunk el?” Lehet azzal ártani, ha az ember túlságosan félti, óvja a gyerekét?

„Nemcsak akkor lennék más ember, ha alacsonyabb lennék, hanem akkor is, ha ezt egyszer sem tették volna szóvá” – írja olvasónk, akinek hiába nyilvánvaló a magassága bárki számára, aki látja, mégis a legabszurdabb helyzetekbe keveredik nap mint nap, hogy a bántó, kéretlen megjegyzésekről és a bosszantó kérdésekről már ne is beszéljünk.

Az öreg egész ősszel szedegette a szilvát, és várta a lányát. Aki most, hogy az apja már nem él, elmeséli, mit jelentett számukra a közös pálinkafőzés.

Bianka nevű olvasónk besokallt. Elege van a rengeteg kéretlen tanácsból, tapintatlan kérdésből, ezért egy ideje inkább el sem fogadja a különféle összejövetelekre szóló meghívásokat.