Modern kori rabszolgatartás, avagy alkalmi és diákmunka a kukoricaföldön

–

Legnagyobb fiam, Balázs július 21-én tölti be a 16. életévét, egyedül nevelem őt és két testvérét. Segíteni akart, mondtam, még túl fiatal ehhez, de gyűjthet pénzt a KRESZ-vizsgához nyári diákmunka keretében. Fontosnak érzem azt is, hogy valamilyen formában megtanítsam a gyerekeket, mi a munka, mi a pénz értéke, mit jelent a szavahihetőség, a kitartás. 

Egy ilyen korú diák mezőgazdasági munkát végezhet, így jelentkezett is kukoricacímerezésre, amit támogattam. Emlékeimben felrémlett a kemény munka, felkészítettem hát alaposan, mire számíthat, nincs nyavalygás. Alkalmi munkavállalóként jelentkeztem én is, mégiscsak az első ilyen munka ez számára. A beígért 28 900 forintos bér, 16 óra munkáért plusz 6 óra utazásért nem túl ígéretes. Eldöntöttem, hogy én is vele csinálom, a saját béremet pedig odaadom neki ráadásként, tekintettel arra, hogy zsebpénzt nem kap és ajándékokat sem, hiszen ilyesmikre (ahogy ezt ő is tudja) nem igazán van keret, amit ő okosan meg is értett.

Talán még fontos információ lehet a történtekhez: pedagógusként dolgozom, de ezen felül van még egy környezetvédelmi szakreferens diplomám is nemzetközi és ipari szakirányon, nem érzem tehát magam nehéz felfogásúnak.

Minden munkát becsülök, és hiszek az emberségben is. A hétvége azonban számomra is igazán tanulságos lecke volt.

Ha itthon maradtam volna, várva a gyereket, hogy elmesélje, milyen is volt az első munkanap, egész biztosan nem hittem volna el, amiket mond. De így, hogy mindennek tanúja lehettem, más a helyzet. Szeretnék nektek is beszámolni arról, amit láttam. Talán ez az írás rálátást adhat, milyen is valójában a tapasztalatszerzés a tizenéves diákoknak a való életről, illetve a végső mentsvár, idős, már sehova sem kellő alkalmi munkavállalóknak. Esetleg segítség azoknak a szülőknek, akik hasonlóan gondolkodnak, mint én: milyen remekbe szabott ötlet a gyereket elküldeni egy kis nyári munkavégzésre, hogy megtanulja, mit is jelent, hogy a pénzért meg kell dolgozni becsülettel. És talán segítség lesz azoknak a szülőknek is, akik úgy gondolják, ilyen biztosan nincs, hiszen 2023-at írunk, és a gyerek csak lódít, színez egy kicsit, hogy „mentse magát”, miért is nem akar visszamenni dolgozni, vagy miért állították parkolópályára, miért vontak le a béréből menet közben.

A körülmények: indulás Szegedről 4.30-kor, érkezés a helyszínre 6.00-kor. Hétvége, az év legmelegebb napja 38,1 fok.

Előzetesen elhangzott információk: mindenki vigyen magával minimum négy liter vizet, de jön majd lajtos kocsi. Vigyünk kesztyűt, hosszú ruházatot, a nap elleni és a levelek vágásaitól való védelem érdekében. Reggel vizes a kukorica, később forró, összepöndörödött levelű. 

A valóság: a sorok közt akár 60 fok is lehet. Hatalmas táblák, amelyeknek a közelében nincs egy fa sem, ami árnyékot adna, vagy ahova le lehetne pakolni a nagy táskát, hogy csak egy kicsit kelljen cipelni. Megindulunk. Haladjunk egyszerre, tempósan, egy virág sem maradhat.

Aki nem tudná: többnyire négy sor női ivarú és két sor hímivarú növényt ültetnek. A címerezés során az „anyasorokat” meg kell fosztani a virágtól, hogy csak az „apasorok” porozzanak. Így nem romlik a kukorica minősége. A virág többnyire még ki sem nyílt, zöld, henger alakú levélre megszólalásig hasonló ágacska, alapvetően az edzett szem egy idő után kiszúrja, de a hat kilogramm teher a háton, a forróság, a több kilométer, valamint a sűrű ültetésű sorok időnként rásegítenek, hogy egyet-egyet elmulassz.

A feladat: nem lehet hibázni, egy sem maradhat. Ezért lassan lépegetünk, így viszont nem időre végezzük el az adott sort.

Első esély elszáll, amikor az ellenőr talál három virágot, amit fent hagyott valaki egy olyan sorban, ami olyan hosszú, hogy két óra alatt lehetett csak végigérni rajta.

A sor végén várnak az ellenőrök, mindenkit összehívnak: „Akkor elmagyarázzuk még egyszer, jó? Figyeljetek ide!” – harsogja, kezében különböző nyílási fokozatú virágokat tartva. „Ez, ez a zöld is virág, ér-ti-teeek?”

Mintha retardáltakkal beszélne, túlzón artikulálva, hogy szájról is tudjunk olvasni, ha valaki süket lenne.

„Ha valaki nem érti, szóljon, megmutatom még egyszer. Nem maradhat fent virág. Ki nem érti ezt még mindig?”

A következő sorban a tikkadt gyerekek és felnőttek egyaránt lassan poroszkálnak, egymást is segítik már, ha átlátnak a magas kukoricán, amit az alacsonyabb termetűeknek nehéz elérni, főleg ha traktorkerékvájatban lépdelnek: „Nézd, ott maradt egy, nehogy rád szóljanak, mert kiállítanak.”

Persze lassúak voltunk, az ellenőrök hangosan kitárgyalnak mindenkit: „Hát nem megy ez, ez egy ilyen csapat, mindegy, mit mondasz ezeknek, ez egy ilyen nap.”

Rád ripakodnak: „Ezt fent hagytad, ha a következőnél is hibázol vagy lassú vagy, és rád kell várni, ülsz fel a buszra, neked nem kell tovább dolgoznod.”

A fiam sortársát vagy (sorstársát?) elzavarják, majdnem a fiamat is. A fülem hallatára közölték vele: „Ez az utolsó esélyed, ha egy virágot is elvétesz, mehetsz is.”

A sor végén még néhány gyereket kimarnak a sorból, kiabálnak velük: „Kész, ülsz fel a buszra, mára neked ennyi volt! El lett mondva világosan, nem?”

Mellettünk egy roma család: anya, apa, gyerek. A gyereket kiállítják, az apa kéri, hogy adjanak neki még egy esélyt, hadd haladhasson a gyereke a mellette levő sorban, és ő felügyeli, ez az első napja. De nincs kímélet.

Az apa zaklatottan folytatja, majd a sor végén kikel magából: „Hol az a kurva lajtos kocsi? Benne van a munka törvénykönyvben, hogy óránként hűtött vizet köteles biztosítani a munkavállalónak a munkáltató hőségriadóban, és most hőségriadó van. Hol a víz, hol az árnyék? Fel fogom magukat jelenteni!” A panasz helytálló és jogos. Eszembe jut az álláshirdetés egy sora: „Minden évben eddig jó hangulatban telt a címerezés, legyetek kedvesek, türelmesek egymással és emellett persze mindenki legjobb tudásával végezze a feladatát.”

A balhé majd egy órán át tart, a csapat addig ül a sorvégeken a tűző napon. Várakoznak, mert „senki sem hagyhatja el a sorát engedély nélkül, megértettétek?”.

Ezt azért hangsúlyozták ki ennyire, mert a munka kezdetekor nem tudtuk még, a sor milyen hosszú, és nem vittünk elengedő vizet, naptejet a kis táskában. Eszembe jut, hogy visszafordulok érte, de nem lehet, és ezt minősíthetetlen modorban üvöltik utánam. 

A balhé után a csapatra csend telepszik, amely messze van a jó hangulattól. A főmufti elmegy a klimatizált Ranger truckjával, és tíz perc múlva megérkezik néhány karton langyos palackos vízzel, amit kiosztogatnak a sor végén várakozó tikkadt címerezőknek. Miután mindenki ivott, három zacskó csokis bonbont kezd el kínálgatni. Majd még azt is felajánlják egyszeriben, hogy tegyük le a táskákat, mert nehéznek tűnnek, és nyilván ezért is lépdelünk lassan, a sorok végére kiviszik nekünk az autóval, hogy ne kelljen cipelni. Persze ekkorra már a nap több mint fele eltelt. És egy hazazavart roma család fellépése kellett ehhez. 

A második napunk is hasonlóan telik, csak mi akkor már mind a nyolc liter vizet visszük a hátunkon felkészülve minden eshetőségre. Akinek azonban ez volt ez az első napja, nem így tesz. Az ellenőr megvetően mutat rájuk a nagyfőnök előtt: „Az a gond, hogy ezek itt szomjasak.” Ismét eszembe jut a hirdetésből egy mondat: „Nyolcfős csapatokra lesztek osztva, minden nyolc főre jut egy ellenőr, egész nap vele lesztek, őrá figyeljetek, tőle tudtok segítséget kérni. Aki esetleg rosszul érzi magát, AZONNAL jelezze.” 

Hát igen, és azt kihagyták, hogy számoljon a megalázó szapulással: „EL-MOND-TUK, HOGY MIN-DEN-KI HOZ-ZON MA-GÁ-VAL VI-ZET KIS-TÁS-KÁ-BAN! NEM?”

Itt már nincs se bonbon, se táskafuvar. Viszont van fennmaradt virág, így elhangzik újfent: „Csináljátok rendesen, vagy addig nem megyünk haza, míg egy virágot is találunk.”

Értem hogy adva van egy feladat, talán azt el tudom fogadni, hogy nem lehet hibázni, de az eljárásmóddal nem tudok azonosulni. Van köztünk egy idős bácsi, neki nincs hátizsákja, egy szatyrot cipel egész nap. Amit iszunk, mind elpárolog, mosdóba senkinek sem kell mennie, így egy gonddal kevesebb.

Diákmunka, alkalmi munka. Már ezernégyszáz forintos órabérért, micsoda ajánlat! Közben a gyerek mit is tanul? Bárhogy beszélhetnek vele, a földeken már nincsenek jogai. Büntető jellegű lenne a munkavégzés? Tűrjön, és örüljön, hogy dolgozhat?

Sok kérdés merül fel bennem, de ezek megválaszolását már az illetékesekre vagy az olvasókra bíznám.

Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van

WMN szerkesztőség