„Az nem lehet, hogy az élet csak erről szóljon!” – Arany, Ady és Dietrich a gyárban

–

„Azért egy kicsit bolond vagy, drágám, ugye, tudod? De nem baj, mi így szeretünk!” – kaptam meg a férjemtől a bókot tegnap hazafelé jövet az autóban. A bók konkrétan annak szólt, hogy örömittasan elmeséltem neki, megtanultam egy műszak alatt Arany János Walesi bárdok című versét. Mind a 31 versszakot! És persze rögvest elő is adtam, méghozzá úgy, hogy Sinkovits Imre is megirigyelte volna. „Ez igen, tényleg szép volt. De kérdem én, minek is?” – szegezte nekem egyből a kérdést a mindig két lábbal a földön álló realista kedvesem. „Mert muszáj valamit csinálnom, amit szeretek – adtam meg egyből a választ.

– Napi nyolc órát töltök el egy gyárban értelmetlenül, gombot nyomogatva. Az nem lehet, hogy az élet csak erről szóljon!”

Persze azért ez nem teljesen igaz, és nem is panaszként vágtam vissza. Nem értelmetlen, hiszen most ebből élünk, és már rég túl vagyok azon, hogy holmi egzisztenciális büszkeség csapdájába essek. A munka az munka, és ha tisztességesen elvégzem, nincs miért szégyenkeznem miatta. Valamikor régen el sem tudtam volna képzelni, hogy valaha ilyen munkát fogok csinálni. Hiszen én meg akartam váltani a világot! Majd újságíró leszek, vagy színházi rendező, művészettörténész, régész, vagy… vadakat terelő juhász (ahogy a költő mondja). Bármi is, de a magam ura egy olyan élettel, amit szeretek és magam választottam. És most három gyerekkel, két házassággal és egy országgal arrébb 50 évesen azon agyalok: hol is rontottam el? Kicsit gyötrődöm ezen a dolgon, meg talán haragszom is kicsit magamra meg a világra, sajnálom is magam rendesen, hogy lám, mennyire kiszúrt velem az élet. Mert hát nem lett belőlem sem híres író, sem neves rendező, sem a frigyládát meglelő világhírű régész. De még csak vadakat terelő juhász sem.

Ezen a ponton pedig elgondolkodtam rajta: miért is tanulok én meg kívülről Aranyt, Radnótit, Adyt vagy Marlene Dietrich-dalokat németül, Tatjana levelét oroszul? Vagy egyáltalán miért is festek képeket, amiket a családon, barátokon kívül senki sem lát, vagy írok verseket, amiket viszont még ők sem? Valószínűleg azért, amiért az ősember barlangrajzokat készített: mert úgy érezte, el kell mesélnie az elmondhatatlant, meg kell örökítenie, nyomot kell hagynia maga után, hogy igazolja valahogy a létezését. Kellett neki valami, ami több puszta létfenntartásnál, ami örömet szerez, ami kifejezi azt, amit érez, gondol a világról és benne magáról. Az emberi élet több kell hogy legyen a puszta létezésnél. Nekem ez a „több” a művészet szeretete.

Mert ringat és felemel, széttép, majd újra összerak, bátorít, erőt ad, kigúnyol, tükröt tart, majd kedvesen vigasztal, megnevettet, játszik velem, hogy aztán hirtelen elengedjen.

S mert mindenekelőtt ezen a hullámvasúton én mindig boldog vagyok, és mindig tanulok valami újat.

A hetvenes években dr. Ranschburg Jenő (a neve fogalom volt annak idején Magyarországon a gyermekpszichológia terén) tanulmányt készített viselkedészavaros gyerekekről, hogy felfedezhető-e valamilyen különleges képesség, zsenialitás ilyen kis korban a viselkedészavar mögött. Sok-sok óvodát keresett fel szerte az országban, ahol ilyen „problémás” gyerekekkel beszélgetett. Így került el Békéscsabára is, abba az oviba, amelyikbe én is jártam. Én nem voltam rossz vagy verekedős kislány, sőt kifejezetten okos, talpraesett gyereknek ismertek, csak hát (nincs mit szépíteni a dolgon) loptam. De mindent! Ami megtetszett játék az oviban, a szomszéd gyerekeknél, én azt vittem is magammal szépen haza. Ezt a tevékenységet olyan művészi szintre fejlesztettem, hogy anyu észre sem vette, csak otthon, amikor előkerült a kabátujjból, nadrágzsebből a legújabb szerzeményem. Szegény aztán másnap mindig szégyenkezve vitte vissza, sűrű bocsánatkérések közepette az elkobzott játékokat a jogos tulajdonosának. 

Szóval dr. Jenő (ahogy állítólag hívtam, hiszen hát mégsem lehet elvárni egy ötévestől, hogy megjegyezzen egy olyan nehéz szót mint a Ranschburg) engem is „megvizsgált”, rajzoltatott, beszélgetett velem. A végén odament anyuhoz, és azt mondta: „Kedves anyuka, nem kell félni, nincs ezzel a gyerekkel semmi baj. Meglátja, politikus lesz belőle, vagy művész, de egy biztos: mindig elveszi az élettől azt, ami neki kell.”

Hát dr. Jenő tévedett. Nem lettem sem politikus, sem művész (az előbbit kifejezetten gyűlölöm), de egy dologban talán igaza volt: igyekszem úgy görgetni az életem, hogy az minél teljesebb legyen. És ehhez nekem mindig a művészet nyújt segítő kezet. Olykor az írás, máskor a festés, esetleg egy kis zenélés, vagy csak épp egy vers tanulása. Nekem így kerek a világ!

 Majoros Erika

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Monty Rakusen