Ma van a 15 éves házassági évfordulónk. Micsoda közhely, de most is úgy emlékszem arra a napra, mintha csak tegnap lett volna… 

Lelkesen, a fiatalságnak minden naivitásával és szépségével lépdeltem a templomban az oltár felé, ahol leendő férjem várt. Nem izgultam. Miért tettem volna? Biztos voltam magamban, bíztam a döntésemben. Jól átgondoltam mindent. Az eget rengető érzelmek úgyis mindig elmúlnak, sírig tartó szerelmek csak a mesékben léteznek, mi pedig évek óta tulajdonképpen szuper jól megvagyunk. Nem szoktunk veszekedni, nem kiabálunk. Csöndesen és kellemesen élünk egymással.

Ahogy sorra születtek a gyerekeink, és teltek az évek, az egymással élés észrevétlenül, lassú, alamuszi módon átváltott egymás mellett éléssé.

Mondhatnám, hogy nem érzékeltem a folyamat közben ezt, de hazudnék. Pontosan tisztában voltam azzal, hogy eltávolodunk egymástól. Foghatnám a gyerekekre – öt év alatt szültem négy gyereket – hogy folyamatosan kimerült voltam, és este csak bezuhantam az ágyamba. Ez így igaz, erőn felül dolgoztam én is otthon, a férjem pedig a munkahelyén. Na és? Más is ugyanezt csinálja, a legtöbb kisgyerekes család élete hasonló. Valahogy túl kell élni ezt az -– egyébként varázslatos és csodaszép – időszakot, amikor egyetlen vágyad, hogy egy csöndes szobában eltölts egyedül néhány órát, és végigaludj egy egész éjszakát. (Egy egészet. És nem csak hajnali ötig.) Azt gondoltam, ezekben az években a gyerekeké a főszerep, a párkapcsolatunkat ideiglenesen háttérbe kell szorítani, és majd, ha a kicsik már nem lesznek ennyire kicsik, akkor jön el a mi időnk. Újra lesz időnk egymásra, és minden szép és jó lesz. Pont, mint a mesében. Vagy mégsem. 

Villámcsapáshoz hasonló érzés volt, mikor először találkoztam vele. Magyaráztam én mindennel, hogy évek óta a gyerekekkel vagyok otthon, és szükségem van az új ismeretségekre, szellemi pezsgésre, végre van valaki, akivel órákon át tudok beszélgetni.

És amúgy is, hát ez egy nő, mégis, mi félnivalóm lehet. Nem is féltem.

Ugyanolyan naivan gyalogoltam bele ebbe a nagyon lassan kiteljesedő kapcsolatba, mint ahogy évekkel azelőtt az oltár felé lépdeltem. Ezúttal azonban nem a kedves, megelégedett mosolyt láttam a barátaim és a családom arcán, hanem a félelmet, rettegést, dühöt és megvetést. A skarlát betű lemoshatatlanul ott virított a homlokomon. A házasságtörő, aki megcsalja a férjét, ráadásul egy nővel! Az anya, akinek nem fontosak a gyerekei… 

 

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Hosszú, fárasztó és kegyetlen időszak következett. A férjem magára öltötte a tökéletes áldozat szerepet, lehordott mindennek, aminek nem szégyellt a bíróságon, a közös barátaink előtt, a gyerekek tanárainak.

Közben észrevétlenül a bejelentett fizetése harmada lett a korábbinak, a közös bankszámlánkról eltűnt a pénz, a cégei csődöt jelentettek.

Nem tettem semmit, mert úgy éreztem, megérdemlem. Hagytam, hogy a külvilágnak hazudjon, miközben foggal-körömmel próbáltam megóvni a gyerekeimet, több-kevesebb sikerrel. Aztán sok év, néhány szemkörnyéki ránc és egy diagnosztizált szívritmuszavar után ez is lezárult.

Ma van a 15. házassági évfordulónk. Őszintén elgondolkodtam. Bánom, hogy így alakult? Habozás nélkül állíthatom: egyetlen percét sem. A volt férjem kellett hozzá, hogy a gyerekeim azok legyenek, akik. A kapcsolatunk, a nehéz válásunk, az azóta is akadozó kommunikációnk mind formálták a személyiségemet. Rengeteget tanultam az elkövetett hibákból, a ki nem mondott szavakból, az őszinteség hiányából. Arról, hogy el kell engedni dolgokat, embereket. (Ez utóbbi a nehezebb.) Előrenézek, és így, 40 felé megpróbálom jobban csinálni. Kicsit viharverten, kevésbé naivan, de mégis bizakodva óvatosabban lépegetek előre. Vagyis lépegetünk a párommal. De ez már egy másik történet.

Katalin

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/PeopleImages