–

Harminchárom év – ez még gombócból is sok lenne, ahogy mondani szoktátok. Olyan, mintha a gyerekeitek mellett felneveltetek volna még egy felnőttet. És ha jól belegondolok, valahol ez is történt, hiszen a kapcsolatotokat is ugyanúgy óvtátok, gondoztátok, mintha egy élő organizmus lenne. Közben persze néha hibáztatok is, de hát ilyen ez a műfaj, nincs tökéletes házasság, a tiétek sem az. Nektek is meg kellett vívnotok egymással a harcaitokat az évtizedek során: csiszolódni, alakulni egymáshoz, fejlődni, és úgy változni, hogy a lényeg közben ne változzon.

Épp ezért, rajtatok keresztül tanultam meg, hogy az igazi szeretet nem elvakult, nem szemellenzős. Sőt, nagyon is tisztán látja a hibákat, a hiányosságokat, és ezzel együtt él erősen, mélyen, eltörölhetetlenül.

Tudom, hogy ez – ahogy a jó házasság – sem magától értetődő, láttam, ahogy mindennap keményen megdolgoztok érte, sok humorral, néha kompromisszumokkal, elfogadással és mérhetetlen türelemmel. És azt is láttam, hogyan féltitek, aggódtok a másikért, és hogyan fogjátok egymás a kezét a bajban. Nem tudnám megmondani, volt-e olyan pillanat valaha is, amikor meginogtatok a másik iránt érzett szeretetetekben, a kapcsolatotokban – ha mégis, a kétely sosem volt erősebb a szövetségeteknél.

A család, az otthon, a gyerekkor, amit számunkra teremtettetek, az egyik legértékesebb kincs és a legerősebb alap az életemben. A biztonságom, az erőm, az indentitásom kitörölhetetlen része.

És egyre inkább látlak benneteket magamban is: felismerem a vonásaitokat az arcomon, hallom a hangotokat az enyémben. Még ha a fizikai távolság régóta nagy köztünk, amit tanítottatok, velem van minden egyes percben. Persze jó néhány dolgot másképp szeretnék csinálni a saját házasságomban, de ez így természetes. Szeretném hinni, hogy e tekintetben is tanultam tőletek – ha nem így lenne, az azt jelentette volna, hogy nem figyeltem eléggé sem rátok, sem önmagamra. De még ennél is több minden az, amit tovább szeretnék vinni a ti példátokból.

A figyelmet, a gondoskodást.

A tiszteletet.

Az elfogadást.

Azt, hogy mekkora ereje van a bocsánatkérésnek.

Hogy sosem szabad haragot tartani, hogy felül kell emelkedni a saját sértettségünkön.

Hogy a szeretet azt is jelenti, hogy hagyod a másikat kiteljesedni, önmagának lenni.

Hogy ki kell mondani, ami bánt.

A család erejét, a tudatot, hogy ha összezárunk, a nehézségekkel is könnyebben fogunk megbirkózni. Hogy sosem vagyunk egyedül hagyva a gondjainkkal.

És a változás képességét – a másikért, magunkért.

Szóval, harminchárom év – ez még gombócból is sok lenne. Őrizzétek még meg egymást sokáig, így, együtt, egészségben és szeretetben.

Boldog évfordulót, Anya és Tata!

Filákovity Radojka