–

Anyu 19 éves, apu elmúlt 27, mackós külsejű. Apu hazaviszi a szüleihez bemutatni a lányt, akit feleségül akar venni.

– Tibike, de hisz ez egy gyerek! – döbben meg a nagyanyám.

Apu nem válaszol.

– És hosszú a körme. Hogy fog így tésztát gyúrni? – böki oda nagyapám.

Apu hallgat. 

Anyu ismeri ezt a hallgatást és tudja, hogy mi vár rá, ha azt szeretné, hogy a közös életük jó irányt vegyen.

Megszületik a bátyám, anyu még mindig csak 21. A nyolcadik kerületben laknak nagyanyámmal és apám testvéreivel együtt. Minden családnak egy szoba jut. Anyámék készülődnek haza a kórházból, bátyám pólyába bugyolálva, hűvös a szeptember eleje. Anyám sír. Nincs otthona. Sosem volt. Az apja alkoholistaként tette pokollá a család életét, nagyanyám tüdőbetegen küzdött a világháború kellős közepén, két karonülő gyerekkel. Anyámék csapódtak egyik rokontól a másikig, intézetből intézetbe. Apám karjaiban keresett menedéket. Félig kapta csak meg. Megértés és meghittség nem járt együtt a házassági kötelékkel, na meg az otthon melege sem.

A könnyek nemcsak elvettek, de adtak is: elhatározta, hogy lesz saját otthonuk. Mindenáron.

Csomagol a család. A bátyám ötéves. Kész az új lakás. OTP-hitel, kölcsön a rokonoktól, és a kis család összekuporgatott pénze kell ahhoz, hogy a negyven négyzetméteres, aprócska otthont végre birtokba vehessék. Szó szerint éheznek, kalácson és teán élnek évekig, hogy összegyűljön a lakásra való, anyám télen is ballonkabátban jár, egy harisnyája van, azt mossa ki minden este. Apám szolgalelkűen szót fogad az elszánt, törékeny, mégis kőkemény „pénzügyminiszterasszonynak.”

Lett lakás. Mindenáron.

Kislány érkezik. Én. Tíz éve házasok ekkor, de apám többi testvérénél is akkoriban köszöntenek be a kislányok a fiútestvérek mellé. '71-ben Dóri, '72-ben Szilvi, aztán – engedve a nyomásnak – '73-ban én. Engem nem akartak. A bátyám könyörgött ki. Kösz, tesó! Aztán persze örülnek nekem. Amikor hazavisznek, a bátyám a cipőjét letaposva rohan haza, hogy megnézhessen. Azóta is imád. Az ő szeretetnyelve a gondoskodás. 

Mindig egyszerre vagyunk betegek. Kétéves vagyok, amikor kétoldali lágyéksérvvel műtenek, a testvérem asztmás lesz, többször befullad. Tizenhat vagyok, amikor mirigy- és májgyulladással kórházban kezelnek, neki a térde szakad szanaszét… és még folytathatnám. Éppen annyi a korkülönbség köztünk, mint anyu és apu között. Ő is nevel engem, anyu azt mondja később, azért vagyok ilyen „jólnevelt”, mert engem hárman terelgettek. De ez nem igaz. Egyrészt nem vagyok jól nevelt, másrészt apu nem szokványosan nevel. Észrevétlen. Ritkán dönt. Még ritkábban markáns. Sosem kérek tőle tanácsot. Anyu a férfi otthon. Apu sodródik. Mégis három felbecsülhetetlen dolgot kapok apámtól, amikről ő talán nem is tud: feltétel nélküli szeretetet, a sport imádatát és a szívósságot. Egyenként is életmentőek bizonyulnak később az életem tragikus korszakaiban.

Apu megkapja a jogosítványát. Már elmúlt negyven. Reszketve ülünk a zöld Trabantban. Az úti cél Jugoszlávia. Kegyetlen a Dinári-hegység. Kopár és nagy. Gyilkos szerpentinek tekeregnek rajta. Mézga családként vánszorgunk végig a kanyargós utakon. Mögöttünk hosszú kocsisor, a Trabant nem bírja az emelkedőt. Gyakran az érdi magaslattal is meggyűlik a baja. A Dinári azonban az érdi emelkedőnél sokkal többet tud. Anyu a térképpel takarja apu elől a szakadék látványát. Kemény dolog a tériszony. Megérkezünk, apu hullafáradt, anyu reszket, a bátyámmal hálát adunk az istennek, hogy megérkeztünk. Pedig akkor még nem is tudtuk, hogy van Isten. Sokszor visz el minket apu a tengerhez, Bulgária még messzebb van. És a Rodope még magasabb. Na és az NDK? Az örökkévalóságig utazunk, csak hogy egy 16 fokos tó partján rostokoljunk két hétig. De apu megcsinálja, elvezet odáig is, ha egyszer kitalálja, hogy oda kell menni. Apu vicces. Apu vakmerő. De apu igazából hős.

Apám sosem konfrontálódik. Gyárban dolgozik. Ő mindenki Tibikéje. Végtelenül jóindulatú, már-már naiv. Anyám egy másik gyár konyháján dolgozik. Halálra gürizi magát. A mi családunkban a nők a férfiak. Generációkra visszamenőleg. Vagy talán máshol is így van…? A rendszerváltás előtti években járunk. Sorra halnak a szovjet állami vezetők, sejteni lehet, hogy a „nagy színháznak” vége, hogy aztán egy még nagyobb maszlagba integrálódjunk, de ekkor még nem tudunk semmi biztosat. A „színház” még él, és aktív. Apu feldúltan jön haza. 

– Mama, kiléptem a pártból! – mondja. Dermesztő a csend. Kiderül, hogy levonták a fizetéséből a párttagdíjat, ami eddig nem így működött. Apu életében először fellázad. Bár állítólag egyszer csak tátogott, amikor azt kellett kántálni egy nagygyűlésen a legszörnyűbb időkben, hogy „Éljen Rákosi!”

– És apukám, nem lesz ebből baj? – kérdezi hosszú percek után anyu.

Nézek egyikről a másikra. Megalkuvás ez az egész kibaszott élet. Ezt érzem.

Keresztanyáméknál alszunk anyuval, őrizzük a házat, apu otthon marad. Reggel indulnék iskolába, anyu meg dolgozni, de nem tud felkelni. Remeg. Nem tud beszélni. Hányingere van, csak ennyit tud kinyögni. Azonnal hívom aput. Siet. Ilyenkor a leglassabb. Örökkévalóság, amíg beérünk a kórházba. Agyérgörcs. Anyu 48. Egy életre kiüti magát. Sosem tud visszamenni rendesen dolgozni. Mindig van ára, ha a nő cipeli a vállán egy család terheit. Apu tétova, én intézkedem. Apu szereti anyut. De apu férfi. És ez alól nincs mentség.

Apu kórházban. Pacemakert kapott. Bemegyek hozzá, már túl van a műtéten. Melegítőben fekszik az ágyon, épp nemrég pihent le. Ugyanis nem sokkal korábban ő már sétált a folyosón. 

– Hogy vagy, apukám? – kérdezem.

– Kifogástalanul – feleli.

Nem értem, hogy az embernek miért kell megöregednie ahhoz, hogy elkezdje tisztelni a szüleit.

Késő este van, hullafáradtan esek haza. Csörög a telefon, anyu hív Ciprusról. Azonnal hívjam a szívorvost, apu pulzusa a pacemaker ellenére 200 fölé ment. Intézkedem. Apu egészsége az utóbbi időben megingott. Rossz a szíve, a tüdeje, a veséje és a gyomra. De ő utazik. Meg repülőzik. Tériszonnyal. Világot lát. Él… Pulzus-ügy elrendezve, nem kell aggódni.

A házban, ahol a szüleim laknak, apám az egyetlen férfi abból a generációból, aki még él.

Anyu pontosan tudja, milyen gyógyszert szed, mikor és mennyit. Táblázatba írják a gyógyszereket, orvosi időpontokat, kontrollokat. Anyám profi. Az ő szeretetnyelve a racionalitás. Apu szülinapját ünnepeljük, a nyolcvanadikat. Körberajongjuk, a gyerekei, az unokái, exek és új társak. Verset írok neki. Sír. Először látom sírni. Bárcsak mindig foghatnám a kezét… mindig, örökké!

Nyaralunk. Mi, hárman. Apu 81, anyu 73, én 44. Muppet-show. Apám sziporkázik. Életemben nem röhögök ennyit, mint most. Anyám meg azon röhög, ahogy én röhögök. Anyu óriási művész, ahogy főszereplőként háttérben tud maradni egy életen át. Apu járása bizonytalan, felváltva kísérjük be megmártózni a tengerbe. Gyakran emlegetni apu azt a nyarat, amikor megtanított úszni. Elszakadt a karúszóm, de ő hitt bennem, és bátorított:

– Ússz ide! – mondta, és én ügyetlenül odatempóztam.

Gondolok egyet, látom, hogy anyu nem figyel. És látom apám arcán a vágyat. Pár lépést hátrálok, és mondom neki:

– Ússz ide! – apu kinéz anyura, látja, hogy nem figyel, majd pár ügyetlen tempóval odaúszik hozzám.

A nyaralás utolsó napján együtt botorkálnak be a vízbe. A partról lefotózom őket. Ha nem tenném, akkor is beleégne a szívembe ez a kép. Szeretem őket. Szeretem úgy, ahogy gyerek még nem szeretett szülőt, azzal a mély és örökkévaló szeretettel, amely túlmutat az idő és a tér ostoba korlátain.

Sokszor megköszöntem már nekik, hogy vannak, hogy olyanok, amilyenek, és hogy saját magunkon kívül megkaptuk tőlük a mindenséget.

De cikkel még sosem köszöntem meg. Mostanáig… Legyen olyan tökéletlenül tökéletes az 54. házassági évfordulótok napja, mint amilyen volt az egész életetek. Szeretlek benneteket!

 

Tamás Rita

  A képek a szerző tulajdonában vannak