Drága Peti!

A fényképeket nézem. Pár hónapos lehetsz, egymás mellett ülünk, én hároméves vagyok, és az Emmát mesélem a Tesz-Vesz városból. A kisnyuszit, akinek kivették a manduláját és utána egy kistestvért kapott ajándékba. Egy aranyos kisfiút. Már akkor tudtam, hogy te vagy az egyik legnagyobb ajándék az életemben. Igazi testvérek voltunk. Közös játékkal, féltékenységgel, verekedéssel, kibéküléssel, sok-sok nevetéssel. Szövetségesek. Aztán jó volt kamaszként újra egymásra találni, ugyanazzal a baráti társasággal bulizni, elsírni neked a „szemét fiúk" tetteit. Minden olyan természetes volt. Hisz együtt nőttünk fel, együtt éltünk át egy csomó kalandot. Természetes volt az is, hogy mindig mellettem leszel.

Egy szeptemberi hajnalon történt. Hat óra körül rendőrök érkeztek hozzánk. Akkor vettem észre, hogy nem vagy otthon. Tudtam, este szórakozni mentetek, láttam, hogy nem jöttél haza, de azt gondoltam, valamelyik barátodnál alszol. Ezután csak foszlányosak az emlékeim. A rendőrök a nevedet és a születési dátumodat ismételgették azonosításként. Én egyfolytában azt kérdeztem: vörös haja volt? Mert biztos nem Te vagy az, aki ma hajnalban meghalt egy autóbalesetben. Anyáékkal akartak beszélni. Hiába, a hegyekbe utaztak a hétvégére. Fel kellett hívnom őket. Azóta sem tudom, mit élhettek át akkor. A rendőrök elmentek, én meg egyedül bolyongtam a lakásban. A szétdobált ruháidat néztem. A félig megevett joghurtot, ami a számítógép mellett volt. A nevedet egy oklevélen. Nem lehet, hogy már nem vagy itt.

Lassan tíz év telt el azóta. Megtanultuk, hogyan kell élni a mindennapokat nélküled. Az első évek borzasztóan nehezek voltak. Annyira, hogy úgy éreztem, nem lehet kibírni, muszáj előre nézni. Kérlek, ne haragudj rám, de akkor eldöntöttem, hogy be kell zárnom egy ajtót, mert különben én is belehalok.

Teltek az évek. Diplomát szereztem, férjhez mentem, két gyönyörű gyermekünk született. A kisfiunknak csodaszép vörös haja lett. Nem olyan, mint a tiéd, kicsit más árnyalatú. De amikor ránézek, téged látlak benne. Látlak a hajában, a mosolyában, a folytonos bohóckodásában. Amikor a kislányunk is vörös hajjal született, már meg sem lepődtünk. Én már csak mérhetetlen hálát éreztem, hogy velünk maradt egy darabka belőled.

Egy könyvet olvastam nemrégiben (Dragomán György: Máglya), és megragadott egy gondolat: „A fájdalom segít emlékezni, de úgy, hogy mégse csak a fájdalomra emlékszünk, hanem mindenre, mert muszáj mindenre emlékezni, mert csak az van, amire emlékszünk, amit elfelejtünk az nincs többet, eltűnik a múltból, eltűnik a világból.” Úgy éreztem, hogy ekkor valami végre átszakadt bennem. Nem akarok fájdalom nélkül élni. Nem akarom elveszíteni a szép emlékeket. Azt akarom, hogy velem legyél a mindennapokban, hogy beszélhessek hozzád. Akkor is, ha nagyon fáj, hogy nem vagy itt.

Jó volt újra elővenni a régi fényképeket. Rácsodálkozni, hogy szinte egyetlen fotó sem örökítette meg a komoly arcodat, mert majdnem mindegyiken bohóckodsz. Jó volt felidézni a kedves hangodat, és azt a jellegzetes félmosolyt a szád szélén. Mindig meg tudtál nevettetni.

Tíz éve ünnepeltem utoljára a születésnapodat. Most végre szeretnélek méltóképpen köszönteni. Mert tudom, hogy mindig velem leszel.

Timi

KIemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/hisu-lee