„Ha már nem vagyok képes énekelni, hogy adom át azt a sok mindent, ami a lelkemben van?” – Kívánságok a hullócsillagokhoz

–

Mostanában csillaghullás van. Ezért kimentem úgy öt percre, felnéztem az égre, és rám törtek emlékek, érzések, gondolatok.

Három emlékezetes csillagles volt az életemben.

Az első tizenkilenc éve volt. Itt derült ki, hogy akit akkor társul választottam, szintén érti a zenét, és azon az augusztusi éjszakán a mezőn, minden fénytől távol, a csillagok alatt megkérdezte, énekelnék-e neki, vele. Nem gondoltam, hogy sokévnyi közös munka, megannyi extrém érzelem zúdul a nyakamba, és tízévi viharos együttélés veszi kezdetét. Viszont énekesi karrierem legfényesebb időszaka volt az a tíz év.

A második emlékezetes csillaglesem tíz éve volt. A gyerekeimmel kifeküdtünk az udvarra, kipakoltak mindent, amire „szükségünk” volt a hullócsillagokban való gyönyörködéshez, és azon tanakodtunk, vajon hányan nézik most ugyanúgy az eget és várják, hogy megpillantsanak egy hullócsillagot.

Ma is érzem az orromban a fű illatát, a gyerekeim finom kezét a kezemben, és csak beszéltünk, beszéltünk, meséltem nekik azokról az estékről, amikor nem lehetek velük, mert az én munkám az, hogy színpadra álljak és énekeljek.

Ők persze Az oroszlánkirályból idéztek, és sokat nevettünk. Megbeszéltük, ha Apa itt lehetne, az mindhármunknak nagyon jó lenne. A lányom akkor fogalmazta meg, hogy haragszik kicsit rá, amiért elment anélkül, hogy őt megismerte volna. Akkor éreztem azt, hogy elmesélhetem nekik, hogyan halt meg az apukájuk. 

A harmadik csillaglesem tavaly augusztusban volt. A társammal a Cserhát völgyében pihentünk egy csendes kis faluban. Este egy üveg bor, némi harapnivaló mellett egy jobb napokat is megélt asztalnál két padon ülve, majd hanyatt fekve néztük az eget.

Meséltem az életemről, a zenéről, az éneklésről. Ő is mesélt sok olyan dolgot, amit előtte sosem. Viccelődtünk, nevettünk, aztán egyszer csak már nem beszéltünk sokat, csak néztük az eget. Ott az a mi pillanatunk volt. 

Később sok minden kiderült, amiért dühös voltam rá, de leültünk, megbeszéltük, továbblépünk ezen is. Azóta is azt gondolom, hogy a mögöttünk lévő négy és fél év, a sok-sok minden, ami velünk történt, a jó a rossz dolgok ellenére, mi mégis egymásnak vagyunk teremtve.

Kimentem tehát újra a csillaglesre, és fájt felnézni az égre. Csupa olyan dolgot szeretnék kívánni egy-egy hullócsillagnál, amit nem könnyű teljesítenie az univerzumnak.

Az persze nem újság, hogy szeretném a szüleimet még sokáig magam mellett tudni, és hogy már nagyon átölelném a lányomat, akit hét hónapja nem láttam. Fohászkodom a fiamért, hogy a kemény munkája meghozza a gyümölcsét. 

Aztán szeretnék egy hullócsillagot a társam nagy fiának is, hogy még nagyon sokáig legyen köztünk, gyógyultan, és boldog legyen végre úgy, ahogyan azt ő szeretné.

Egy csillag a kisebb srácért is hullana, hogy a játék jól menjen, ez az év sérülés nélkül érjen véget, és szép karriert fusson be.

Itt van a társam, aki darabjaira szakad a sok munkától, a terhektől, neki is járna egy csillag, hogy újra mosolygós, aggódásmentes legyen.

Aztán itt vagyok én is… Szeretném visszakapni az éneklés képességét. Nagyon szeretném.

Amikor énekelek, és olyat, amit szeretek, attól megkönnyebbül a lelkem. Kiszakad belőlem minden, amit érzek. Ha nem vagyok képes énekelni, hogy mondom el, hogy adom át azt a sok mindent, ami a lelkemben van?

A zene, az éneklés az életem. Mindent, ami és aki vagyok, ennek köszönhetem. Nehezemre esik elfogadni, hogy ennek vége. Hogy mondjam el, hogy mit jelent számomra a zene? 

Én vagyok a zene. Bennem van a zene.

Még ha tudom is, hogy vége, hogy ez nem nátha, ez nem fog elmúlni, akkor is… a fene egye meg!

Érezni szeretném azt a semmihez sem hasonlítható érzést, amikor megáll a levegő is, egy pisszenést sem lehet hallani, és a közönség lélegzet-visszafojtva várja az első akkordok után az első sort: Kicsi, gyere velem rózsát szedni… És ha értő a közönség, tudják, hogy belehal a lelkem, és ettől lesz ez a Bea énekelte dal más, mint a többi… Ettől lesz cserhátis. Kiscserhátis.

Csillaghullás van. 

Negyvenöt éves vagyok. 1990-ben, májusban, 13 évesen léptem először színpadra, és 2020. február 16-án utoljára.

Akkor még úgy volt, csak egy kis vírusszünet. Aztán jött a műtét, és egy csapásra vége lett. 

Louis Armstrong azt mondta, hogy a zenészek nem mennek nyugdíjba; egyszerűen abbahagyják, ha már nincs bennük több zene. Bennem még nagyon sok zene van, én nem akartam abbahagyni.

És ha most hullócsillagot látva mindenki csak értem kívánna, akkor is csak az lenne az igazság, már nem vagyok többé énekesnő.

Börcsök Bea

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Unsplash/Gahan N Rao, Stocksnap/Maxime Caron