Ültem az év utolsó munkanapján a szerkesztőségben, és mondtam a csajoknak ezt a nagyon általános, már-már coelho-i közhelybe hajló ténymegállapítást: „Milyen iszonyatosan gyorsan eltelik az idő!”

2018 is csak egy szempillantás volt.

Nemrég volt egy lánybúcsú Londonban, az egyik legjobb barátnőmé, nemrég még egy esküvőre készülődtünk, nemrég még koszorúslány voltam.

Aztán majdnem megfulladtunk a negyven fokban, ragadt a bőröm, és rájöttem, a nyaralást is hamar megunom, mert ha a tenger mellett kell feküdnöm egy szál bikiniben, az csak három napig izgat.

Ettől az évtől rengeteg dolgot kaptam. Például a sport szeretetét. Ezen keresztül megértettem, hogy mindaz, amit megtehetek magamért, jócskán nem volt még kiaknázva. Rájöttem arra is, hogy ezerszer jobban érzem magam úgy, ha aktívan teszek is a testemért. Nemcsak, hogy jobban szeretek tükörbe nézni azóta, és nemcsak a mínusz tíz kiló számít, hanem az az érzet is, amit beépítettem önmagamba.

Ettől az évtől olyan embereket kaptam, akikért nagyon hálás vagyok.

Új barátságok köttettek, és ezek a kapcsolatok biztosan készülődtek már valahol, csak még nem voltam eléggé felnőtt hozzájuk. Márai írja, hogy a dolgok egyszer csak elérkeznek hozzád, és ezeket a dolgokat nem lehet siettetni, mert egy nappal sem jönnek korábban, mint ahogyan arra felkészülünk. Most befutottak olyan emberek, akik nagyon fontosak. Mondhatnám azt is, hogy most már igazi felnőtt vagyok.

Arra is büszke vagyok, hogy a barátaim régóta mellettem vannak, de nem olyan minőségben, mint korábban. Sokkal jobban értem és értékelem őket, sokkal tisztábban szeretem őket. Ráadásul már nem félek ezt elmondani nekik. Akik pedig nincsenek már az életemben, azok okkal nincsenek benne. Semmi dolgunk sincs egymással, és emiatt már nem vagyok dühös vagy szomorú.

Arra is rájöttem, hogy az igazi siker csak akkor marad tartós, ha saját magadnak köszönheted. A félsikerek, a csillogások gyorsan elmúlnak, és nem is annyira édesek. Azt is megtanultam, egy pillanatra sem szabad elhinni, hogy az embereket igazán érdekled, ha nincs mögötted tudás, tehetség és kitartás.

Amit még 2018-tól kaptam, az az igazi siker. A magam területén, a magam viszonyítási léptékével mérve, de nekem ez sokat jelent, és boldoggá tesz.

Idén jutottam el oda, hogy az emberek szeretetére figyeljek, és ne a gyűlöletükre vagy a haragjukra. Megtanultam kizárni azokat, akik dühösek valamiért, persze ez nem mindig könnyű vagy hálás feladat.

Ebben az évben elvesztettem egy fontos dolgot is, amiről még nem tudok beszélni. Egyszer talán leszek annyira erős, hogy elmeséljem, mit érzek ezzel kapcsolatban. És a veszteség pillanatában kaptam egy olyasvalamit, ami miatt igazán hálás lehetek. Az, hogy mindezek szimultán történtek, egész biztos, hogy nem véletlen. A fájdalom, amit a veszteség miatt érzek, emiatt tompább, és nem múlt el, de átalakult, mert ez a valami meglágyította. Legyinthetnék a veszteség miatt, de vagyok annyira felnőtt, hogy nem akarom már eljátszani a megközelíthetetlen, erős embert, akin nem fog ki semmi. Azt pedig már rég megtanultam, hogy a veszteségek előbb-utóbb megtanítják, hogy hasznosítsuk őket, hogyan szolgálhatnak bennünket.

És ha már erőről beszélek, akkor mesélni akarok nektek a nőről is, akivé váltam. Ragyogóan érzem magam, mert most végre az vagyok, akinek mindig is készültem. Nem akarok magamra mázat kenni, még ha sokan azt gondolják, az van rajtam. Ez vagyok én. Így vagyok én.

Az én 2018-am végre önmagamról szólt. Nem a haragról, nem a harcról, és nem a túlélésről, nem a fájdalomról, nem a féltékenységről, nem a szerelem elvesztéséről, hanem egyedül rólam.

Bár az életben nincsenek végérvényes dolgok, és ki tudja, hova gurulnak a kövek, és mi minden morzsolódik le idő közben róluk,  azért 2018 egy piszok jó év volt.

Úgy tekintek vissza erre a tizenkét hónapra, hogy hálát érzek és szeretetet.

Nektek pedig kívánok hasonló felismeréseket, sok szeretetet, sikereket, egészséget és nyugalmat!

Boldog új évet, kedves WMN-olvasók!

Szentesi Éva