Vasárnap délután volt. Az ablak előtt már rügyeztek az akácfák, de a házban még csípős hideg honolt. A hálószobában a padlószőnyeg annyira hidegre fagyott, hogy szinte égette a meztelen talpamat, így szaladnom kellett az ágyig – gyorsan, gyorsan, más se hiányzik, mint megint egy megfázás. 

– Gyere, olvassunk mesét – mondtam tettetett jókedvvel, és az ágy belső felére húzódtam. Felhajtottam a takarót, és vártam, hogy mellém feküdjön. Már három órája próbáltam lefektetni, de eddig ellenállt. – Mit olvassunk, a Mazsolát?

Hümmögött valamit.

A feje alatt eligazítottam a párnát, és jól betakargattam. 

Aggódtam, hogy megint felkel, és kisétál a szobából, mint múltkor, és akkor kezdődhet az egész hacacáré elölről. Se erőm, se kedvem nem volt hozzá.

A szemem sarkából figyeltem, vajon mikor ül fel és indul a konyha felé, de ma magára húzta a takarót. Úgy tűnt, ő is egyetértett velem: ideje volt aludni. 

Olvastam a mesét, akadoztam, időnként rá-rápillantottam. Nehezen vette a levegőt, és azt hittem, elájulok a bűztől, de próbáltam mosolyogva olvasni, és minél ritkábban lélegezni. Csak egy számított: hogy mielőbb elaludjon.

Talán két oldalt olvastam a Mazsolából, amikor lassú, mély légzése meggyőzött, hogy abbahagyhatom az altatást. Ekkor jött a cselesebb rész: úgy kimászni mellőle, hogy közben ne ébredjen fel. Óvatosan lépkedtem az ágy fal felőli szélén, egy-egy lépés között akár perceket is vártam, hogy biztos lehessek benne, nem ébresztette fel a matrac rugózása. Az ágy lábához érve aztán hangtalanul leugrottam, és átfutottam a másik szobába. 

Hallgatózás. Csend.

Elaludt.

Kimentem a konyhába, és megnéztem az órát. Ha most délután három óra van, akkor mikor is fog felkelni? Segítségül hívtam az ujjaimat. Három meg három az hat. 

Kinn előbukkant a fák közül a nap, mégsem volt kedvem kimenni. Megpiszkáltam a kályhában a tüzet, és azon tűnődtem, most mit csináljak. Munkám lett volna bőven, de egyikhez sem fogtam hozzá. Csak ültem a konyhában órákon át, amíg ő aludt, és néztem a sötétedő udvart. Nem tettem a tűzre. Úgyis elalszik. Éreztem, hogy megint náthás leszek. Megfájdult a torkom, de semmit sem tehettem ellene. Mindig beteg vagyok. És még ügyetlen is. Átok. 

Hatkor bementem a szobába. Óvatosan ébresztgettem.

Ha rosszul ébred, órákig duzzog, nekem meg arra nincs időm. Hangosan horkolt. A mai napig nem bírom elviselni a horkolás hangját.

Ennél jobban csak azt utálom, ha valaki iszik. Az a hang, amikor valaki egy hatalmasat kortyol, és nyel… Attól a hangtól ölni tudnék.

Magától a szótól is undorodom; a korty, kortyocska, kortyintás – a hátamon is feláll a szőr. Nem csak úgy, a szólásmondás kedvéért mondom. Érzem, ahogy a kis pihék vadul küzdenek a gravitációval, míg végül olyanokká válnak, mint a sündisznó tüskéi, és az adrenalinszintem az egeket verdesi. Ilyenkor mindig el kell számolnom tízig, hogy ne üssek. 

Persze nem ütök.

Amikor felzabált mindent, amit a konyhában talált, és megivott vagy két liter vizet, beült a szobába tévét nézni. Még mindig bűzlött az alkoholtól, de egy óra után már kezdett tisztulni a tekintete. Akkor odakuporodtam mellé. Ő megölelgetett, és betakart. Bekapcsoltuk a fűtőtestet, és a szobát langyos levegő töltötte meg. 

– Fáj a torkom – mondtam neki. 

– Megint? 

– Megint. 

Talán főztünk mézes teát. Talán nem. Talán mesét néztünk. Talán nem. Talán nem is tavaszodott soha. Talán az a tél még mindig tart. És a konyha egyre csak pörög ebben az el nem múló télben: ahol felnőttként kellett viselkednem azért a pár órás boldogságért, amikor nekem is volt anyukám.

Anna

Kiemelt képük illusztráció – Forrás: Getty Images