–

Amíg kicsi volt, persze össze voltatok kovácsolódva. Azt hitted, nálatok a kamaszkor majd egy élményekben gazdag nagy, közös kaland lesz. Hogy ugyanúgy elmond majd mindent. Hogy nem fog hazudni. Hogyan tenné, mikor ő a te ragyogó, tehetséges, arany csillagod? A napocskád.

Aztán… Tizenhárom és hazudik, sunnyog. Kifordul magából. Nem érted. Tudod, hogy titkol valamit. Tudod, hogy el akar rejteni valami borzasztót, valami mérgezőt. Talán még saját maga elől is. Minden szörnyűséget fantáziálsz. Az összes nevelési tanácsot végigpróbálod, Rogers, Gordon, Ranschburg és Vekerdy minden elmélete már a kisujjadban van. 
Hiába.

Bezárul. Némán. Vagdossa magát. A rajzai mind iszonyatok. Kibelezett, véres, zombik. Azaz nem, ezek emberek. Éreznek. Szenvednek. Ahogy ő is.

Nem tudod, honnan van erőd tovább próbálkozni. Legalább ott lenni. Ha mégis megnyílna… 
Aztán találkozik valakivel. Szimpatikus fiú. Akár a fiad is lehetne. Értelmes, gondolkodó, kritikus. Nézed, ahogy az első szerelem ott szórja zsenge tavaszi cseresznyevirágait. Aranyosak. A családja is. Persze ott is csak anya van. Meg egy nővér. A lányodat szeretik, családtagnak tekintik. Fellélegzel.

De sajnos fél év után vége. Nem tudod, mi történik. Csak kapkodod a fejed. Ő meg sodródik. Ivászat, bandázás, lógás. Aztán megbánás, sírás. Rengeteg könny. Együtt zokogtok. De hiába. Nem talál vissza hozzád. Nem tudja az utat, mert saját magát sem találja. Semmi nem lesz jobb. Csak állandósul a távolság. Számtalan módon próbálkozol, de nem találsz utat hozzá.
Iszonyú nézni, hogy teszi tönkre magát. Azt gondolja, nem érdemel jobbat. Legszívesebben ronccsá kínoznád, aki ezt elhitette vele. Ki taposott ennyit a gyereked lelkén? Az apja, aki lelépett, és hónapokig nem is kereste egy másik nő miatt? Némely tanára, aki nyesegette a szárnyait? Te nem figyeltél rá kellően? Vagy mégis történt valami azon a nyáron, amikor nélküled nyaralt? Ami után annyira megváltozott. 

Legszívesebben megragadnád, és addig ráznád üvöltve, míg minden rosszat, minden fájdalmat ki nem szórsz belőle. Hogy felébredjen, és az mondja: „Anya olyan iszonyú rémálmom volt, de már vége.” 

Próbálkozol. Néha még beszélgettek is, hiszen értelmes, de előbb-utóbb előjön a mindig jelenlévő kérdés. Miért? Mi történt? És nem bírod ki, hogy ne faggasd. De nem csak téged utasít el, terápiát sem akar. Amit próbáltatok, nem működött. Persze nem működhet mindegyik, és hiába tudod, hogy szüksége lenne rá, nem akar másikat. 

A tanulás, az iskola már rég nem érdekli. A tehetséges, értelmes gyereked, aki a kisujjából kirázná az ötösöket, bukdácsol. Iskolai bullying. Persze ő a céltábla. Nem tudsz róla, ezt is csak évekkel később mondja el. 

Aztán a nyomor miatt elfogadsz egy külföldi munkát. Hiába új tanév, nincs mit tenni, nem viheted rögtön magaddal. Majd tanév végén vagy félévkor. Amikor küldöd a jegyet az őszi szünetre, nem ül fel a gépre. A család nem találja. Másnap otthon vagy. Pár óra múlva hazaér. Ott az előszobában öleled, és tudod, hogy soha többé nem akarod elengedni. Nem hagyod hátra.
Új remények, új nehézségek. Egyik iskolába még, a másikba már nem veszik föl. Kuksol egyedül a házban, de három nap után kiböki, hogy örül neki. Hogy jó, hogy elhoztad. 

Már semmi nem olyan, mint régen. Nem bújik, alig engedi magát babusgatni. De vannak jó beszélgetések, néha hajnalig. Amikor másnap hulla vagy a munkahelyen, csak mosolyogsz és nem bánod.

Egy autózás során azt mondja, veled a világ végére is elmenne. A kamasz gyerekedtől ezt hallani kész mennybemenetel.

Már tizenhat. Végre, új iskola, új tanév. Új útkeresések. Semmi sem tökéletes. Azt mondja, szorong. Nagyon. Már ő is szeretne szakértő segítséget. Próbáltok keresni valamit. Hihetetlenül nincs semmi. Mentálhigiéné? Valami krízisközpont kamaszoknak? Ugyan már. Látod, nem véletlen, hogy az országban az öngyilkosság a vezető halálok a 12–19 évesek korosztályában. (Nem, nem a drog vagy a balesetek.) Kínlódások. Lassan-lassan néha kicsit jobb.

Két nyugisabb év. Legalábbis, annak tűnik. Hogy ő hogyan éli meg? Fogalmad sincs. Ilyesmiről nem beszél. A múltról igen. Néha. Borzalom. Amit egy szülő sem akar hallani… mégis jobb lett volna tudni már akkor.

Talán kicsit erősebb lesz. De az eredendő kérdés még mindig megválaszolatlan. És aztán a hideg zuhany. Nem, ez egy dermesztő, jéghideg zuhatag. Tonnányi fagyos gleccser. Az egyetlened, aki még meg sem lelte önmagát, bejelenti, hogy átköltözik. Hogy együtt akar élni a szerelmével. Megteheti. Persze, hiszen nagykorú. Borzalmas a tehetetlenség. Ahogy végig kell nézned, sőt jó pofát kell vágnod hozzá, hogy a tehetséges, ígéretes, de sérült és talán éppen csak félig gyógyult, nem gyerek-, nem felnőtt lelkű tizennyolc évesed önként béklyózza meg magát. Te úgy látod, hogy egy sebzett angyal dobja oda magát egy vámpírnak. 

És mintha igazolódnának a balsejtelmeid. Látod, ahogy a lányod a szerelmes ragyogás helyett megfakul, fáradt. Sziporkázás helyett kedvetlen. Érdeklődés helyett fásult. Ápolatlan. A kurzust otthagyja. Na persze, hiszen a párja (bár ettől a kifejezéstől hideglelést kapsz) nem csinál semmit. Nem tanul, nem dolgozik. Holott tehetné bármelyiket. Itt aztán lehet tanulni, dolgozni. Bármit. Pláne egy életerős, jó fizikumú 21–22 éves fiatal embernek. De ő persze sehol nem kap munkát. A lányodat ráveszi, hagyja abba a tanulást. Gyanítod, azért, hogy könnyebb legyen lenyomni. Diszponálni felette. Nem felhőtlen a kapcsolat. Látod, hogy vannak néha összezördülések.

Tudod, hogy megszenvedné, ha vége lenne, mégis ezt várod. Várod, hogy legalább esélye legyen épülni, gyógyulni. Fejlődni. Rálelni a saját útjára.

De tehetetlen vagy. Eszköztelen. Arra nincs módszer, hogy mit tegyél, ha a külön élő gyereked nem beszél veled. Ha nem veszi fel a telefont, csak kamu dolgokat ír vissza Messengeren. Ezerszer tépted már a szád, hogy ilyet nem lehet. Egy családban ilyet nem teszünk. De ő nem beszél veled. Nem veszi fel a telefont. Nem hív vissza. Korábban megtörtént, hogy átmentél, és becsöngettél. Azóta visszaír. Úgy sejted, azért, hogy ne menj. 

De ami a legrosszabb: nem tudod hogy ez segélykiáltás, vagy elzárkózás. Mit tegyél? Ne hagyd nyugton, menj utána, várd meg a sulinál? Vagy várd meg, hogy hátha egyszer a zsebpénzkérésen kívül is megkeres?


Arra gondolsz, talán a telefonja is felügyelet alatt van. Az e-mail- és Facebook-fiókja. Neked úgy tűnik, mintha valami önkéntes fogva tartásban lenne.

Stockholm-szindróma. Bénító. Dermesztő. De nem tehetsz semmit. Tudod, hogy követtél el hibákat, mint mindenki. De kész voltál belátni, és kész voltál mindig meghallgatni őt. Készen lennél rá most is, de nem szól hozzád. Büntet? Nem tudod, mit követtél el. Találgatsz. Kattognak a kérdések. Nem hiszed el, hogy ezt ő teszi. Egy ránehezedő sötét árnyat látsz mögötte. Csak kunnyad örökké a házban. Nem jár el sehová. Úgy el van szigetelve a gyereked, mint valami szektában. Ahogy te látod, nem csak tőled. A csoporttársaival sem jár el. 

Halálra gyötörnek a kérdéseid. Annyi mindent szeretnél kérdezni tőle…

Ugye ebben az esőben nem tornacipőben jársz suliba? Fölvettek végre a regiszterre? Befejezték a tanárok a sztrájkot? Milyen projektek lesznek ebben az évben? Megnézted azt a videót, amit említettem? Mit gondolsz róla? Elmegyünk valahova szombaton? Lerajzolod nekem, amiről beszéltünk? Tudsz aludni mostanában? Nem fáj a fejed? Jól vagy?
…
Miért nem beszélsz velem?

Emi

Kiemelt képük illusztráció