–

Féltem, hogy édesanyám belerokkan ebbe az egész hitel–árverés–végrehajtás mizériába. Tudtuk, hogy eljön ennek is az ideje. Éppen a válság idején vett fel hitelt egy családi vállalkozáshoz. A vállalkozás azonban becsődölt. Anyu hozott egy rossz döntést az életében, ami mindent vitt. Az idegeit, az egészségi állapotát, a házat, az otthonunkat.

Nem hibáztatom érte. Bárki hozhat az életében rossz döntést. Habár a szívünk mélyén a mai napig hibáztatjuk a rendszert, a hitelintézetet, mégis tudjuk, hogy ez a mi rossz döntésünk volt, mi isszuk meg a levét. Ez van.

Költöztünk, csomagoltunk. Elbúcsúztunk a temérdek emléktől.

A régi szobám íróasztalának a fiókjában találtam egy hetedik osztályos koromban kapott szerelmes levelet. Pisti írta, hogy suli után szeretne hazakísérni és este értem jönne, hogy együtt mehessünk a sulibulira. Nagyot nevettem ezen. Tényleg hazakísért aznap.

Volt egy kis dobozkám, amiben emlékeket gyűjtöttem. Szerencsepénzt, az egyetlen fényképet édesapámról, táboros fotókat, illatos szerelmes leveleket, és néhány kivágott divatcikket a Bravo magazinból.

Minden egyes ilyen emléknél belém hasított valami. Egy rossz érzés. Nem tudunk mindent megtartani, így szelektálni kell. Anyu új albérletében sem fog minden elférni. Megtaláltunk egy képet, amin négyéves vagyok. Utcai rajzoló készítette rólam a portrét egy nyaralás alatt. Ezt bekereteztetjük.

Anyunak volt egy hatalmas könyvespolca, kiválogattuk azokat a könyveket, amelyekhez nagyon ragaszkodtunk. Amikből mesélt nekem gyerekkoromban. A kötelező olvasmányokat, amiket együtt olvastunk ki, mert egyedül nagyon lassan haladtam velük. A Vukot és a Kincskereső kisködmönt megtartottam. Nem kellenek már, de nem tudtam megválni tőlük. A többit odaadtuk a suli könyvtárának ajándékba.

Anyu nagyon sok kristálypoharat és porceláncsészét megtartott, bár tudta, hogy soha többé nem fogja tudni kitenni a vitrinbe. Dobozokban lesznek. De a nagymama hagyatékát semmi pénzért sem adjuk oda.

Rengeteg élmény. Jó és rossz emlékek egyaránt, amelyek mind a kezünk közé kerültek, amikor kipakoltuk a kétszintes családi házat. 

Nyugtatom magam egyre. Ez csak egy ház. Tárgyak. El kellene tudni engedni, hiszen a lényeg nem ez, hanem a szeretet, a család, amit egy hitelintézet sem vehet el tőled. Persze, ezt az eszem mondatja velem, de azért ez nem teljesen így van. Hiszen otthagytunk a szívünkből egy darabot. Sok évet zártunk le azzal, hogy kiürítettük a házat, és végleg elköltöztünk. Nincs meg az a ház, ahova évekig pihenni, feltöltődni jártam haza. Mindezt elvesztettem.

De ha már nincs semmid, bármid lehet. Ekkor ismertem fel: innentől bármi van velem, mindenképp meg kell oldanom. Mivel édesanyám egyedül nevelt fel két gyereket, ez eddig is így történt. Viszont mostantól már nincs hova hazamenekülni, ha kirúgnak vagy rossz a kedvem. Nincs hova hazamenni kikapcsolódni.

Ezt az idillt mostantól nekem kell megteremtenem.

Utálom, hogy ha valaki azzal jön, hogy „engedd el”. Nem akarom. Miért kéne elengedni? Mert szomorú véget ért? Mert elvették a családi házat, amit apukám annak idején a két kezével épített? Inkább meghagyom az emlékeimben, és megpróbálok szépen visszagondolni az egészre. A teraszon töltött estékre. A szalonnasütésekre a kertben. A kerítésfestésre. 

De nem állunk meg. Az otthon ugyanis nem egy házhoz van kötve. Nem a teraszhoz vagy kerítéshez kapcsolódik a boldogság. Ott él a szívünkben, akkor is, ha egy 40 négyzetméteres albérletet nevezhetünk az életterünknek. Ha szeretet van, ha szeretettel fogadsz be mindenkit, az lesz az otthonod. Ugye?

H. Ágnes