–

Egy betegséggel szembenézni sosem egyszerű feladat, főleg, ha a teljes felépüléshez nem elég csupán beszedni a gyógyszert. Sok idő telt el, mire eljutottam odáig, hogy felfogjam, beteg vagyok. Mire rájöttem, hogy nem szabad sokáig sajnálnom magam a gödör alján, hanem lépnem kell. Segítséget kell kérnem, és akármilyen nehéz is, a segítséget meg is kell tanulnom elfogadni.

Hosszú út ez, amelyen most is utazom még. Hosszú, és közben mindenkinek, aki körülvesz engem, megértőnek és türelmesnek kell lennie velem. A betegségtudattól eljutni az egészséges állapotig nem egyszerű. A legnehezebb benne a bűntudat. Amikor felfogtam, hogy milyen őrültségeket követtem el, borzasztóan szégyelltem magam, és szégyellem még most is. Nehezen tudom ezen túltenni magam.

Amikor meg akarom érteni a múltat, leginkább az foglalkoztat, hogy mások hogyan élték meg a betegségemet. Mit gondoltak, mit éreztek, és visszatekintve hogyan emlékeznek rá, rám.

Amikor az őrület határán voltam, még számomra is nehéz volt megélni azt, hogy én magam sem tudom eldönteni: zseni vagyok-e, vagy őrült. Amikor csak úgy cikáztak a gondolatok a fejemben, akkor bármi megtörténhetett volna.

Nehéz azzal is szembenézni, hogy amikor kijöttem a zárt osztályról, szembesülnöm kellett a keresztemmel. A kereszttel, amely hosszú évek alatt feledésbe merült. A kereszttel, amely 17 év után újra rám talált, és úgy hívják, hogy bipoláris depresszió. Kereszt, amely nem ereszt. Aztán másik sokként ér a hír, hogy talán életem végéig gyógyszereket kell szednem. Olyan pirulákat, amelyeknek rengeteg mellékhatásuk van. Elkezdtem hízni, hullik a hajam, állandóan álmos vagyok, nem tudok korán kelni stb. És rájövök, hogy rajtam csak egy dolog segíthet: a hit, amelyet réges-rég elvesztettem.

Bár az elmém tudja, hogy felejteni kéne, a szívem nem engedi a felejtést. Pedig a felejtés orvosság lehet minden olyan sebre, amelyet nekem okoztak, vagy amelyeket én okoztam másoknak. Várok valami impulzusra, ami elindít a változás irányába. Legyen szó egy olyasféle jelről, mint például egy könyvben talált idézet, ami utat mutathat, egy személyről, aki társam lesz az utazás idején, esetleg mindkettőről.

Változni, változtatni sokszor nehéz. Főleg akkor, ha beleragadunk a múltba, amely visszahúz. Sokszor hiába múlt el valami, mégis nehéz szabadulni tőle. De hát felejteni sajnos nem könnyű.

Hogy mi segíthet változni, változtatni? Talán csak a kényszer, hogy rá vagyok szorulva a változásra.

Ha már beleposhadtam a közönyösség pocsolyájába és már nincs lejjebb, akkor választanom kell. Vagy ottmaradok elrohadni, vagy elindulok felfelé.

Elindulni nem könnyű.

Lehet, hogy a változtatáshoz nagyobb erőre van szükségem, mint amivel rendelkezem. Csak egy eszközt vehetek igénybe segítségül: a hitemet. A hitet, amely a gödörbe kerülésemkor elhagyott engem. Eleinte kétely gyötört: hol volt Isten, amikor bajban voltam? Honnan vegyek erőt, hitet, ha cserben hagyott az, akiben eddig hittem?

Ilyenkor csak azok tudtak segíteni, akik a bajban is mellettem álltak. Akik erőt adtak, akik szeretetükkel táplálták bennem azt a kis lángocskát, amely utolsó segélykérésemet jelképezte. És amikor ebbe belegondoltam, visszatekintve azt látom, mégis velem volt Isten, hisz a szeretteim mellettem álltak akkor is, amikor én már saját magamat sem szerettem.

Rá kellett jönnöm: ahhoz, hogy hinni tudjak, meg kell tanulnom változni. Változni és változtatni. Remélni, hogy egyszer a bűntudat is megszűnik, el fog hagyni idővel, és feloldozást kaphatok.

A változásnak hatalma van. Ha megtanulok váltani, akkor túlélhetem. De csakis akkor.

 

Viktória

 Kiemelt kép: Unsplash/Mickael Gresset