Este tízkor kipakol a táskájából. Még egyszer, de közel sem utoljára elolvassa a jegyzeteit.

Idén nagyon hamar romlott el az idő. Már leszokott a fürdőruhában alvásról, de most kötött pulcsiban is borzongatja a hideg, ami a bukóra nyitott ablak mögül árad be.

A forró fürdő szart sem ér, a citromfű tea meg csak ködösen elbódítja, de aludni nem segít.

Még belenéz a könyvbe, pedig sosem kérdeznek onnan, pár cikket elolvas a neten, biztos, ami biztos. Egy órával később végez.

Nem vacsorázott, kora délután óta hányingere van, nem kívánja reggel a vécén indítani a napot; ha pedig nem megy be az iskolába, később csak még rosszabb lesz.

Egy jeggyel rosszabb osztályzat még nem a világ vége, de a tanár megvető tekintete túl hosszú ideig fordítaná magába, amit a szülei válása után már nem tudna elviselni.

Álvigyorral egyest kapni mindig könnyebb volt. Az osztálytársai ezután már lefelé néznének át rajta, persze csak az álszent együttérzések után.

Ilyen jövőképpel hajtja álomra a fejét, ami nem akar jönni. Forgolódik, kifújja az orrát, bámulja a plafont, megijed a saját tükörképétől, és a vihar miatt még az áram is elmegy. Utálja a sötétet, kiveri a víz. Először csak a homloka izzadságát törli a hajába, majd tűzforró kezeiben valósággal kiszorítja a macijából az életet, legyen akármennyire is „elmúltam tizennyolc”.

Már látja, hogy sosem alszik el, és reggel iszonyat kómás, megviselt fejjel kell majd az osztálya elé állnia, korgó gyomorral szédülve, örök hányingerrel küszködve.

Próbálja lassan venni a levegőt, vagy valami vidám, nyugtató történetet kezdeni magában, de minden egyes kattanásra, dörrenésre és nyikorgásra összerezzen. Mégsem fordul meg a fejében, hogy oly sok kortársa mellett a könnyebb utat válassza:

nem azért született, hogy vesztes legyen, viszont már sokszor bizonyította magának, hogy a rossz dolgok után a jók jönnek. Így sikerül neki elaludni.

Éjjel többször felébred, mindig egész órakor, ami megrémíti. A vihar szerencsére elvonult, legalábbis kívül. A szíve a torkában dobog, alig kap levegőt, mintha valaki rálépett volna a mellkasára, és csillapíthatatlan remegésbe kezd a takaró alatt. Könnyeivel együtt tör belőle elő a köhögés. Hirtelen felül, és megfordul vele a szoba.

Aztán már csak arra emlékszik, hogy ordít a zenés ébresztője.

Vidám, könnyed, este még motiváló és megnyugtató zenének tűnt, ami talán reggelre adna egy kis önbizalmat; magabiztosságban már nem is reménykedik.

Sajog a feje és hányingere van, de már a tegnapi leckét ismételgeti magában. Minden egyes eltévesztett mondat után érzi, ahogy egyre jobban ver a szíve, és vörösödik az arca. Egyelőre csak a fal füle nevet rajta, de nemsokára negyvenen fognak.

Előveszi a legelső ruháját a szekrényből, belebújik, majd kibotorkál a fürdőbe. A lámpa nem gyullad ki, ettől akaratlanul is elmosolyodik, hiszen legalább nem kell a szánalmas képét nézegetnie, már korán reggel… hamar ráeszmél aztán, hogy mennyibe fog ez az anyjának kerülni, miután hazaér a munkából.

„Ötöst kell kapnom” – mondja magában. Így talán a gyerekei gondtalanul csámcsognának reggel a zabpelyhen, ahelyett, hogy önmagukat marcangolnák, ki tudja, milyen jogosan.

Lassan elkészül, és útnak indul. Még háromszor megnézi, hogy bezárta-e az ajtót, és becsukta-e a hűtőt, amit ki sem nyitott. Kimérten ballag a buszmegálló felé. Még nincs messze a nyár, de a kabát már elkél. Viszont ma reggel már a vékony kardigánjában izzad, szerencséjére nem a szürkét vette fel. Az hiányozna.

Felszáll a buszra, elfoglalja a helyét, és előveszi a füzetet. Sokadszorra kezdi el megszállottan olvasni, de legalább nem felejtett el semmit. Egy kicsit megnyugszik, aztán bámul a tájba.

Egy órán belül már az iskolában ül, nyomkodja a telefonját vagy beszélget a barátaival, mint minden más normális tizenéves. Meg nem mondanád róla, hogy min ment keresztül már megint. A második óra után megéhezik, de amint eszébe jut, hogy mi vár rá, még az élettől is elmegy a kedve. Bár utolsó órán fog csak sorra kerülni, és az még hosszú idő. Muszáj kibírnia.

Szünetekben újra remegni kezd. Először csak a keze, majd a lábai, végül mindene. A „vég” előtti pillanatban már alig áll a lábán, és a hányinger miatt még annak a gondolatát is nehezen nyögi ki, hogy ez milyen nevetséges.

Majd jön a szokásos. Kimegy, próbál bugyuta, haszontalan légzőgyakorlatokkal levegőhöz jutni, és még a kedvenc dalát is eldúdolja. A tanár biztatóan ránéz, tudja, hogy jó tanuló, úgyis ötöst kap, csak pár perc kérdése.

Határozott kezdés, erős mondatok, de ő belebeszél, mint mindig, ki nem bírná, hogy ne hallja a saját hangját. Persze, csak kiegészít, segíteni próbál, de neki csak kárt tesz – más meg úgysem figyel. Csak beszél-beszél, ő meg áll a tábla előtt, mint egy kettétört karácsonyfadísz, amire senki sem kíváncsi, de nem dobja ki. Még valamire jó lehet.

És hogy mi történik ezután? Senkit nem érdekel. Úgyis kezdődik elölről.

V.