–

Ahol a történet elkezdődött: egy agresszív rokon

Öt vagy hatéves lehettem, amikor megtanultam, hogy jobb, ha nem szólok semmit, és nem mutatom ki, ha fáj valami, mert így elkerülöm, hogy bántsanak. Az egyik rokonunk gyakorta megvert nevelési célzattal. Legalábbis szerinte „nevelni próbált”. Annyit sikerült megtanulnom tőle, hogy a gyerek az gyerek, nem pedig tudós, aki az élet minden egyes problémáját megoldja, főleg nem azt, amihez semmi köze. Viszont gyerekként annyira belém égett a pofonok sorozata, amit akkor kaptam, ha nem tudtam valamit, hogy sokszor már sírni sem tudtam a félelem miatt.

Még évekkel később is azt tekintettem normálisnak, ha nem beszélek a problémáimról, és ha fáj valami, inkább csak mosolygok.

Féltem, hogy még jobban sérülnék. Általános iskolás éveimben az egyik osztályfőnököm azt mondta fogadóórán anyának, hogy „ez a gyerek a jég hátán is meg fog élni”. Azért mondta, mert soha nem mutattam ki az érzéseimet, és csak arra válaszoltam, amire muszáj volt. Mindig egyedül voltam, egyetlen barátnőm volt az egész osztályból, akivel a mai napig tartom a kapcsolatot. Azt hiszem, ha nem is minden esettel kapcsolatban volt képben, de anya tudta, mit tett velem az a rokonunk, mégsem lépett közbe egyszer sem.

Néha rászólt, hogy „ez nem megoldás”, de mivel  anyám előtt ritkán bántott, én pedig féltem szólni, így ő a mai napig úgy él, hogy szinte semmit nem tud a bántásomról. Elmondhattam volna azóta, már régen elköltözött az illető, de mégsem ment. Kicsiként azért, mert úgy gondoltam, ha elmondom, a következő alkalommal többet kapok, felnőtt fejjel pedig úgy vélem, amiről nem tud az ember, az nem fáj neki. (Talán jobb, ha tényleg nem mondok erről semmit, mert megvédem egy óriási csalódástól a rokonunkkal kapcsolatban. Másrészt nem tudok igazán megbízni anyukámban. Sokszor próbáltam beszélni vele, elmondani magamról pár dolgot, amit fontosnak tartottam volna, hogy tudjon. Megkértem, hogy ne mondja el senkinek, és már aznap vagy másnap visszahallottam mástól kérdés formájában.)

Folytatás: az osztálytársak áldozataként

Középiskolába kerülve azt hittem, jobb lesz minden, már felnőttebben gondolkodó emberek vesznek majd körül. Hiszen ezek azok az évek, amik meghatározzák az egyetemi tovább tanulás lehetőségét, és mindenkinek az a célja, hogy a lehető legjobbat hozza ki belőle. Velem nem így történt, talán még nagyobb klikkesedések voltak ott, mint az általános iskolai osztályomban.

Jött a „meg tudnálak fojtani egy kanál vízben” első „csodás” éve. Hiszen tizenhat-tizenhét évesen sokkal egyszerűbb megoldásnak tűnik a másikat kritizálni és hátba támadni, ha úgyis látszik az illetőn, mennyire különc.

Bár úgy vettem észre, ez később csak annyit változik, hogy ha valami nem tetszik a másikban, azt lehúzzuk a saját szintünkre, nehogy már bárki is eltudja magát fogadni. Amit megtanultam, hogy mindig tovább kell lépni, és a problémákat, bármilyen jellegűek is, hasznosítani kell.

Úgy gondolok ezekre az évekre, mintha egy szemétlerakó előtt állnék, ahol egy szatyornyi dologtól kell megválnom és különválogatnom újrahasznosítási céllal.

Vannak köztük olyanok, amiktől az ember már összetaposás után szabadulna, de azért még gyűjt hozzá párat, mert egyetlen darab miatt mégsem indul el a kuka felé. Majd, ha már súlya lesz és felhalmozódik, a lakásban már nem fér el, akkor kidobom.

És vannak azok, amikből kevesebb van, de ezektől nehezebb megválni, mert többnyire erősebben kötődünk hozzájuk. Viszont, ha megtesszük az első lépést a változás felé, és kiürítjük a szemetesünket (nem csak akkor, amikor muszáj), végre észrevehetjük, mennyi csodás dolog van körülöttünk, amiért érdemes élni, és eszünkbe sem jut többet a múlton siránkozni.

A problémáknak meg kell adni a feldolgozási időt, hiszen attól, hogy valamit összetaposunk, de félrerakjuk, sokszor hosszú út vezet el addig, hogy valami új jöhessen létre belőle.

Végül: egy szemét szerelem

Tizennyolc éves koromban az élet úgy gondolta, dob nekem egy vasmacskát, én pedig naivan elkaptam. Olyan mélyre kerültem, hogy sokáig kapkodtam levegőért, és sokszor éreztem, azt, hogy jobb lenne, ha már nem is kapnék levegőt. A víz fenekén ültem ölemben egy doromboló „cicával”. Négy teljes évet töltöttem el azzal, hogy simogattam, és próbáltam megbékélni a gondolattal, hogy az általam szorongatott macskának, talán kilencnél is több élete van, és soha nem fogunk megválni egymástól.

Van egy mondatunk, ami úgy szól, hogy „az első igazi szerelmét az ember nem felejti el”. Vagy legalábbis, ha szerencsés, boldogan emlékszik rá vissza.

Több évnek kellett eltelnie, hogy most úgy emlékezzek az akkori páromra, mint az életem egyik tanítójára. Hogy ne haragból akarjak ellene cselekedni, hanem elfogadjam, amit tett.

Mikor megismerkedtem vele, még két évem volt hátra a gimnáziumból. Jó tanuló voltam, matek és fizika fakultációra jártam, szerettem volna a későbbiekben műszaki pályán elhelyezkedni. Az egyik évfolyamtársam hozott össze bennünket. Több hónapig csak telefonon beszélgettünk, mivel messze laktunk egymástól. Ő volt az első ember, akinél azt éreztem, hogy elfogad olyannak, aki vagyok, és azért szeret, amilyen vagyok. Teljesen megbíztam benne, és többet elárultam neki magamról, mint bárkinek odáig. Minden egyes titkomat ismerte, és én is azt gondoltam, hogy jól ismerem őt. Visszagondolva, nem éreztem iránta szerelmet, inkább az érzés volt rám jó hatással, hogy „végre egy ember, akinek fontos vagyok”.

Egyszer találkoztunk, de azt a találkozót míg élek, nem felejtem el. Július volt, tökéletes idő a kirándulásra. Én mentem hozzá, ő pedig elvitt egy számomra teljesen ismeretlen helyre, egy erdőbe. Persze még itt sem fogtam fel, mire készül igazából, és nem is gondoltam bele, mert bíztam benne. Sokáig sétáltunk, beszélgettünk és egyre jobban bekeveredtünk az erdőnek egy olyan részére, ahol már turisták se jártak. Ma már biztos vagyok benne, hogy ő pontosan tudta, hol és merre kell majd fordulni, hogy ott lyukadjunk ki, annál a nagy fánál, aminek a tövében leterítette a pokrócot. Még ezek után is azt hittem, hogy nyugodtan fogunk tovább beszélgetni és pihenünk. Mert egy ideig így is volt.

Feküdtünk egymás mellett, majd jött a kérdés: „Most komolyan ez lesz?”

Nem is értettem, hogy ezzel mire akart célozni, azt gondoltam, neki is jó mellettem feküdni, és hallgatni a madarakat.

A kérdésére válaszolni se tudtam, már rám is mászott. Mondta, hogy semmi olyan nem fog történni, amit én ne akarnék.

Majd egy újabb kérdés: „Bízol bennem, igaz?”

Nem tudtam megszólalni, teljesen sokkolt a helyzet, sokáig mozdulni sem bírtam. Emlékszem egy repülőre, ami elszállt felettünk, arra gondoltam, milyen jó lenne, ha észrevenne bennünket. Sajnos senki nem volt a közelben, ha kiabáltam volna, akkor se hallotta volna senki. Mondtam neki, hogy hagyja abba, amit csinál, mert én ezt nem akarom. Aznap az volt a második pillanat, mikor mélyen a szemembe nézett. Azt mondta:

„egy férfit nem lehet felizgatva hagyni”.

Dühében elszívott egy cigit, amíg én nagy nehezen eljutottam odáig, hogy felüljek a pokrócon. A szemem tele lett könnyel, és megfogadtam, hogy soha többet nem lesz olyan ember, akinek kiadom magam, a titkaimat, akiben őszintén megbízok, mert nem akarok többet csalódni. Reméltem, ha elszívja a cigit, utána visszakísér az állomásra, és nem látjuk egymást többé. Miután eldobta a csikket, az én lelkemmel is végzett jó pár évre. Újból rám mászott, és már nem érdekelte, hogy mit akarok. Én pedig nem tudtam ellene mit tenni. Nem jött ki hang a torkomon, hogy kiabáljak, nem tudtam megmozdulni a sokk miatt. Az egyik kezével a torkomat fogta, a másikkal a csuklómat szorította. Hallottam, hogy egyre gyorsabban veszi a levegőt, majd éreztem magamon a tekintetét. Miután végzett, rádőlt a ruháimra, és megfogta a kezemet. Aztán egy újabb kérdés:

„Ettől féltél ennyire? Neked is jó volt, nem? Bár te csak feküdtél, mint egy darab fa…”

Visszakísért az állomásra, hazaértem, és aznap este még fel sem fogtam, mi történt pontosan. Az agyam egyszerűen nem hagyta. Igazán akkor kezdtem el feldolgozni a történteket, miután lett egy pozitív tesztem, és rá két hétre elvetéltem. Nagyon nehezen tudtam magam túltenni azon, hogy megerőszakolt.

Összeomolva, de már a gyógyulás útján

Az iskolában folyamatosan romlottak a jegyeim, és anyától is azt hallgattam, hogy mennyire nem fogom semmire se vinni az életben ilyen hozzáállással. Később az egyetemi felvételit is elhalasztottam, mert nem lett elég pontom a műszaki szakra. Őszintén szólva, ott, azokban az időkben nem is érdekelt, mi lesz később, mert annyira magamba zuhantam, hogy többször próbáltam öngyilkos lenni.

Végül a művészetekben találtam meg azt a fajta kifejezési formát, amire szükségem volt, hogy kiadjam magamból a fájdalmat. Elkezdtem festeni és írni, később egy antológiában is megjelent az egyik versem, ami hitet adott ahhoz, hogy én is érek valamit. Találtam olyan eszközöket, amikkel nemcsak a papírt tudtam színessé tenni, de az életemet is. Később felvettek egy művészeti egyetemre. Én így hasznosítottam, ami velem történt, hosszú idő telt el, míg megtaláltam a legjobb megoldást, de nem adtam fel. Tudtam, hogy nem engedhetem meg, hogy teljesen elemésszenek az események.

Azóta eltelt pár év, és rájöttem, hogy egyedül nagyon nehéz megoldani ennyi lelki sérülést. Mégsem kértem senkitől segítséget, nem mentem el pszichológushoz, mert saját magamat okoltam a történtekért. Sokat gondolkodtam azon, hogy feljelentést tegyek, de végül nem tettem. Nemcsak azért, mert sokáig tartott volna, és lelkileg is megterhelő lett volna, főként a lánya miatt nem tettem semmit. Mert tudom, mennyire rossz apa nélkül felnőni, és azt nem tudtam volna elviselni, ha a kislánya esetlegesen nem láthatja őt többé. Bármennyire haragudtam rá, és megtettem volna bármit ellene, de ott volt a lánya, akinek szüksége volt rá.

Nem tudtam senkiben megbízni, ezért három évig senkinek nem tudtam róla beszélni, de egy olyan dolog volt, ami erőt adott.

Tudtam, hogy ha túl leszek az egészen, és lesz elég bátorságom, megosztom majd valakivel, ami történt, utána egyre könnyebb és könnyebb lesz. Talán akkor még nem gondoltam bele, de ma már tudok beszélni róla, és vállalom, hátha lesz, aki erőt merít a történetemből. Fiatal voltam és túl naiv, és ezt tökéletesen kihasználta ez a férfi. De egy biztos, soha nem azt kell elítélni, aki átélt hasonlót, hanem azt, aki miatt átélte.

Címlapkép: Noukka Signe/Flickr.com

Liliána