–

Három-négy év körüli. A mindene vagyok. Én vagyok a biztonság, a vigasz, a játék – a legbiztosabb pont az életében. Azt viseli, amit én adok, azt eszi, amit elé teszek, azt csinálja, amit én mondok. Csilingelő nevetése, édes gyerekhangja, formás teste és az egész lénye szeretettel bombáz napról napra. Egész nap odakint játszik, szinte minden szomszéd gyerekmedencéjébe bejáratos, mindenhol imádják, hiszen szép, kedves, tisztelettudó.

Ez volt tíz éve. Nap mint nap sokkol a látványával, hogy abból az édes kicsi gyerekből hogyan lett egy ekkora lakli. Egy éve azon szörnyülködtem, honnan szedte össze a derekára az úszógumiját, most pedig azon csodálkozom, hogy a csont és bőr testét vajon mi tartja össze? Ez a serdülőkor teljesen kikészít. Egy éve kezdett mutálni, akkor éreztem először, hogy elveszett az a kiskölyök. Aztán hirtelen megnyúlt, de nagyon: hosszúak a kezei, a válla csak csont. Még ruhát is alig lehet neki venni: a felnőtt méret széltében lóg rajta, a gyerek méret már rövid minden dimenziójában. A mániája, hogy a ruháinak rövid az ujja.

– Nézd meg, Anya, ez már kicsi – nyújtja előre a karjait.

– Ne csináld már, ez még jó, ha leteszed a karod, nem rövid az.

– De nézd már, hogy mennyire kicsi – nyújtja ki megint, és én nem tudom meggyőzni, hogy az emberek nem előre nyújtott karral közlekednek az utcán, már húzza le magáról a pulcsit, kabátot, többet fel sem veszi. Csakis és kizárólag cipő- és kabátvásárláshoz hajlandó velünk jönni, de azt is csak úgy, hogy beígérünk neki a kedvenc falatozójában egy ebédet is.

Már magasabb, mint az apja, cipőméretben utolérte, télre már nagyobb bakancsa lesz, mint az ősének. Már nem azt eszi, amit elé teszek, nem azt csinálja, amit én mondok. Rafináltan megtanulta kezelni a szüleit: ha szólunk neki, hogy csináljon leckét/játsszon a kutyával/pakolja ki a mosogatógépet/porszívózzon fel, akkor jobb esetben mondja, hogy jó, de aztán meg sem mozdul. Rosszabb esetben eljátssza, hogy nem hallotta. Mert ugye mi szólunk, aztán megyünk tovább, a dolgunkra, majd pár perc múlva konstatáljuk, hogy még mindig az előző testtartásában van. Mindenki idióta természetesen, csak ő normális. Jó szava senkihez sincs, különösképpen a húgához. Ha a kicsi kap hármast, azért kiröhögés jár, de ha ő, annak van magyarázata, mert hát a tanár nem szólt, hogy témazáró lesz. Mindig mindent kimagyaráz.

A kamaszodás nemrég kezdődött, és még nem vagyunk benne a sűrűjében.

Még lesz első szerelem, első szakítás; lesz iskolaváltás, ki tudja, mikor kínálják meg először cigivel, alkohollal – és ezekre akkor és ott, mit fog reagálni. Aggódok, nem kicsit, de érzem, hogy most tehetetlen vagyok. Figyelni tudom, de irányítani csak minimálisan lehet. Bízom benne, hogy az elmúlt 13 év hagyott benne annyi nyomot, hogy ne legyen nagyon felelőtlen.

És mire ő kikerül a tinikorból, belekerül a lányom – ismerve őket, azt már tudom egy ideje, hogy a fiam kamaszodása sétagalopp lesz a lányoméhoz képest.

Át kéne aludni nyolc–tíz évet.

Nagy Gabi

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Robert Alexander