–

Előtte

Majdnem féléves próbálkozás után megfogadtam, hogy nem leszek szomorú, ha egy évig sem sikerül teherbe esni. De nem kellett sokat várni, egyre több fura dolog történt. Fájt a hasam torna közben, és a vérzésem is furának tűnt. 

Sosem fogom elfelejteni a pillanatot, amikor a kedvesem szemébe néztem, és mondtam neki, hogy: „úgy tűnik, kisbabánk lesz”.

Mentünk is a patikába nagy vidáman, és a szülinapomon már két csíkkal többnek láttuk a világunkat.

A kedvesem legjobb gyermekkori barátja is akkoriban várta párjával együtt a babát, így még nagyobb volt az öröm, hogy hamarosan már mindannyian szülők leszünk, és az egyik kedvenc barátnőm is három hónappal később lett kismama. Tényleg olyan hálás vagyok ezért is, hogy minden ilyen csodásan alakult. Ezt tervezni se lehetett volna jobban. Együtt jártuk végig az összes előkészítőt és boltot.

Innentől kezdve pörögtek a napok, hónapok. Örömteli kontrollok, mindenhol jó hír, olyan nincs, hogy a leendő apuka ne legyen ott, akárcsak egy kis ultrahangkép reményében is.

Aztán jött az újabb meglepetés. A kedvesem születésnapján már akkora volt a kisbabánk, hogy végre az apukája is megérezte az egyik nagyobb mozdulatát. Ebben persze a születésnapi izgalom is nyilván benne volt, de az időzítés olyannyira tökéletesnek tűnt, hogy én magam se hinném el, ha más mondaná.

Teltek a hónapok, és a legnagyobb problémám csupán az volt, hogy egyre nehezebb a pocakom, és az, hogyan kerüljem el a sok okostojást, akik: „akkorisadoktanácsot, ha nem kérsz” felkiáltással nem hagytak élni.

Mielőtt megérkezett a szülésre kiírt időpont, feldíszítettük a dolgozószobát, új nevet kapott: gyerekszoba. Állatfigurákat festettünk a falra, jött a kiságy, a pelenkázó, a kis ruhák... minden szép sorban. Úgy éreztem, sose voltam még ilyen boldog. Imádni való férjem van, csodálatos családom, fantasztikus barátaim... és még a munkámat is szeretem. 

Aztán eljött a nagy nap, milliónyi üzenet, türelmetlenül várt már mindenki, de a kisbabánk még nem akart kijönni. Kétnaponta kontroll, NST, UH. Már nem féltem semmitől, látni akartam, megszaglászni, ölelni, szeretni. Tudtam, maximum két hét van hátra addig. Szóval izgatottan vártuk a szülést. Egy újabb komplett kontroll után megtudtuk az időpontot. Annak ellenére, hogy ha továbbra is bent érzi magát a legjobban, három nap múlva „megszülünk”. Zseniális, mindjárt-mindjárt.!

A kórházból elsétáltam a Feneketlen tóig, majd onnan haza. Mindig sétáltam utána. Jólesett az őszi napfény, a kellemes idő. Hajnalban örömteli fájásokra ébredtem. Amíg nem lettek elég sűrűek, fel sem ébresztettem a kedvesem. Nyolc körül már nem bírtam tovább, az izgalmat és a fájásokat se. Ébredés, gyors pakolás, előre becsomagolt ruhák, és irány a kórház. A reggeli dugóban ültünk az Osztyapenkónál, de még sose volt ilyen csodás a dugó. Tényleg megérkeztünk a kórházba, irány a váróterem, és végre a vizsgáló...

Közben

Nem tudom, mennyi idő telt el a beérkezés után. A zárójelentésből arra gondolok, hogy tíz perc lehetett.

Ezalatt egy nagy halom orvos állt a lábamnál öt különböző műszerrel, és mindannyian a szívhangot keresték. Nem volt. 

Hajnalban úgy döntött a kisbabánk, hogy ennyit kaptunk belőle. Örökre elaludt.

És én mégis megszültem. Tízórányi vajúdás után. Egy percet se adnék vissza belőle! Volt legalább tízórányi reményem, hogy talán mégse. Tízórányi óriási fájdalom csak a férjemmel egy kis szobában.

Örülök az összes vele együtt töltött időnknek. A közös kis szokásainknak. Hogy az apukájának mennyire örült mindig, hogy milyen cukin dugta a popsiját a fejéhez, az összes ultrahangnak, ahol szégyenlősködött. Jólesik minden csepp könny, amit érte ejt bárki, mert szerette. Az utolsó esténknek, ahogy elbúcsúzott tőlünk. Még mindig hiszek Istenben, és tudom, hogy nem akart minket bántani. Azt is, hogy mindehhez erőt ad és vigasztalást. 

Összepakoltunk. Magunkat is. Tudom, de mindig is tudtam, hogy jó embert választottam, és hogy a családomra mindig számíthatok. Szerencsés vagyok.

Hálás vagyok az összes kórházi dolgozónak, aki a lehető legkönnyebbé igyekezett varázsolni a kórházban töltött időt. A szülészorvosnak és szülésznőnek, akik a szülést végig csinálták velünk, és nem hagyták, hogy egy húszperces császár legyen a vége. 

Utána

Rengeteget tanultam tőle, a kisbabánktól – és az azóta etelt időben magamról, a világról, az embertársaimról. De legfőképpen ezt a 13 dolgot:

1. Ilyenkor nem lehet jót mondani.

2. Tisztelek minden nőt, aki már szült. Bárhogyan!

3. Egy ilyen tragédia közelebb hoz az igazi barátaidhoz. 

4. Mindannyian hősök vagyunk! Mindenki.

5. Nem az a legnagyobb probléma az életben, hogy hány kiló vagyok.

6. Sok mindent túl lehet élni. Minden olyasmit is, amire azt mondod: „azt nem élem túl".

7. Amikor elveszítek valamit, ezt szokta mondani a férjem: „van ennél nagyobb fájdalom”. És tényleg van. 

8. Csak olyan munkahelyről menjen az ember lánya szülni, ahova szívesen vissza is megy, és ahol ennyire szeretik...

9. Vannak emberek, akiket a történetemből csak a „megdöbbentő” rész érdekes, Ők nem barátok.

10. Aki azt hiszi, „bölcsességet” mond, az sokszor buta.

11. Vannak, akik megnyugtatnak, hogy „legalább terhes voltál”... Nekik még rosszabb, mint nekem. Bármi is legyen az okuk.

12. Embertelenül fáj, ha valaki nem törődik a gyerekével, ha bántja vagy ne adj' isten, megöli.

13. Ez inkább egy jó tanács mindenkinek, aki ismer hozzánk hasonló sorsú párokat:

Ha változtathatnék a világon, akkor az az lenne, hogy ne akarjon senki pszichológust, bábát, „tökömtudja”, milyen tanácsadó programot ajánlgatni.

Bármilyen jó szándék vezérli is őt. Majd szólunk, ha kell. Vagy, ha nem is, ne az első két hónapban, légyszi! Vegyék észre, hogy jól vagyunk, és ne kérjék számon, hogyan tudtam ezt ilyen gyorsan feldolgozni, csak mert vele nem akarom kivesézni a történteket... (tudom-tudom, túl sokat kérek)

Hogy ezt miért írtam le nektek? Mert Tom Hanks filmjei mellett a WMN cikkeit olvastam, néztem végig a gyermekágyi időszakban. És végre volt időm az összes videót megnézni. 

És novemberben ez is pont jókor jött:

„Eljön a pillanat, amikor muszáj szembenézni azzal, hogy az élet része a halál is"

 Köszönöm, hogy elolvastátok. Köszönöm, mert így most én is könnyebb lettem. 

Emília

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/invizbk