-

Habár tudtam, hogy benne van a pakliban, valamiért mégis azt hittem, engem nem fognak megcsalni. Mert persze hogy az én agyamba is belevésődött: jó tett helyébe jót várj, a gonosz megbűnhődik, boldogan élsz, amíg meg nem… Hát... nem.

Egy buliban ismertem meg. Tizenhét voltam. Beszélgettünk... és beszélgettünk,és alaposan egymásba szerettünk. Az első, igazi, fájdalmasan jó, pezsdítő beleszeretés, egy nálam tíz évvel idősebb fiúba. Két évig udvarolt, először féltem a nagy korkülönbségre igent mondani. Aztán mégis megtettem. És szerettem őt én is, a család is, és ő is szeretett engem. Nagyon.

Aztán másik városba kerültem egyetemre, minden hétvégén hazautaztam, pedig nem volt olyan rövid az út. Két év telt így el, amikor végre elég bátorságom lett ahhoz, hogy otthagyjam az egyetemet, és egy újat kezdjek, olyat, amit szeretek is. Amikor azt a nyomasztó, önbizalomtipró, a világot szürkének mutató szemüveget ledobtam magamról, akkor rám került valami más. Nem tudom, mi volt, de nehéz volt, keserű, mindennap a hátamon ült, és onnan suttogta:

„A te hibád, hogy megromlott a kapcsolat, miért mentél másik egyetemre? Persze hogy nehezen viseli, persze hogy igaza van! Hát tegyél meg mindent, azt is, amit nem akarsz, azt is, amiért régi, igazi önmagad, ha tudna, szembe köpne, mert akkor újra jó lesz! Tudod: jó tett helyébe jót várj!”

Összeszorított fogakkal léptem be a szobájába újra és újra. Még vezetés közben is ezt ismételgettem: „Jó lesz! Ha minden fájót elviselsz, nem hisztizel, és nem sírod el magad „már megint”, akkor olyan lesz, mint régen.” De újra az az idegen ember várt az ágyban. Aki nem kíván, nem vágyik rám, és már nem is szeret. Feküdtem mellette, hozzábújva, és csak azt tudtam volna ismételgetni: hiányzol!

Teltek a hónapok. Tudtam, hogy véget kell vetni ennek a beteg szerelemnek, ami időközben egyoldalú lett. Egy nap kaptam tőle egy üzenetet, hogy: „utazom hozzád, de ne örülj neki". És akkor leesett. Annyira tisztán, élesen hasított belém, annyira biztos lettem benne, mintha már rég tudtam volna. Belépett az ajtón, és mielőtt szembe fordultam volna vele, némán elköszöntem addigi életünktől, elköszöntem a titkon vele tervezett jövőtől, a nagy szerelemtől. Aztán a szemébe néztem. Ő kimondta, amire már én is rájöttem. Elmosolyodtam, és betessékeltem. Még azt is tudtam, hogy kivel csalt meg. (Hónapok óta láttam a lányon, minden hétvégén, csak azt hittem, nem kaphatja meg egy ilyen nő az én szerelmemet). Amikor kimondta, hogy öt hónapja tart a viszonyuk, mintha startpisztoly dörrent volna. Üvöltöttem és bőgtem, felváltva egy délutánon és egy éjszakán át. Sírtunk mind a ketten, egymástól távol és egymás karjaiban.

Ültem a szőnyegen törökülésben, és minden fájt, ami az alhasi tájékomon található. Ki akartam cibálni onnan azokat a megfertőzött, bemocskolt dolgokat. Fájt, és én üvöltöztem tovább, de nem lett jobb. Másnap hazament. Ültem egyedül, és tettem, amit tennem kellett. Irány a pokol! Fürdő a fájdalmakban, undorban, becsapottságban, meggyalázottságban, elárultságban. Minden rövid, szőke hajú nő látványától úgy éreztem, mintha hasba rúgnának.

Felcímkéztem magam: megcsalt vagyok. Valaki, aki fél évig nem vette észre, mert annyira bízott (vagy egyszerűn csak hülye volt).

Valaki, akinek a helyére más feküdt az ágyban, miután kilépett az ajtón. Valaki, aki gyönyörre vágyva engedte magába újra és újra azt, aki órákkal előtte másban lubickolt. A gyönyör elmaradt. Nálam. Nála nem. Meg a másiknál sem.

Az ő kalandjukból nem lett kapcsolat, csak egy mocskos történet, aminek a szereplője lettem. Volt olyan is, hogy vágytam vissza hozzá, és volt, hogy ő vágyott vissza hozzám.

Aztán a fájdalom-wellness véget ért. Mint egy jó gyógyfürdőben, kiáztattam magamból, ami káros volt. Tükörbe néztem, és könnyekig meghatódva üdvözöltem régi önmagamat. Leázott rólam a hátamon ücsörgő, lépteimet nehezítő, vállaimat görbítő valami. Arcon csapott a boldogság, a lehetőségek, az új emberek, a szabadság varázslatossága, és én ruganyos léptekkel sétáltam az egyetem felé minden nap, egy színes városban, visszamosolygó arcok között, és azt énekeltem magamban: „Imádok élni, imádok élni…”, ahogy azt még a Csinibabából tanultam, valamikor régen.

És most újra van párom. Neki még nem mertem elmondani, de szeretem. Igazán szeretem, mert a társam, okos, vicces, szép, és én önmagam vagyok mellette.

Sajnos maradtak hegek. Néha még rám tör valami csontig hatoló bizonytalanság, hogy újra meg fog történni.

És újra jön az érzés, mintha hasba rúgnának megint, az a mély fájdalom, és attól félek, hogy ezek az új, gyönyörű barna szemek egyszer nem azt fogják mondani nekem, hogy: „te drága tündér”, hanem elhangzanak ezek a szavak: „viszonyom van valakivel”. Olyan megállíthatatlanul sodornak magukkal a saját gondolataim, mintha már valósággá is váltak volna. Pedig a barna szempár mögött nem ilyen ember lakozik. Épp ezért magamban, csendben nyüszítek, amikor sodor az ár, és nem akarom ezzel őt bántani. Nem ő tehet erről.

Egy pszichológustól kértem segítséget.

Talán úgy tűnik, nem nagy ügy az egész, minek ilyesmi miatt szakemberhez fordulni? De nem akarom, hogy a múltam megölje a jelenemet. Mert szeretem ezt a jelent. És szeretem benne magamat is.

Azzal az új címkével együtt, amit magamra akasztottam, és, amitől ma már többnek érzem magam, nem pedig kevesebbnek. Megcsalt vagyok. És boldog. És nő. És szerelmes, és még sok minden más!

Csak már nem hiszem, hogy nem történhet meg velem is.

Gál Kata

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Flickr/