–

Húztam, halasztottam mire rászántam magam, hogy írjak nektek, hogy elhiggyem magamról, megtehetek és megléphetek olyan dolgokat, amelyekről korábban csak álmodoztam. Hogy megmutathatom magam, amit alkotok, hogy dönthetek a saját életemről, és hogy végül is szinte minden rajtam múlik, ha elengedem a félelmeimet, a gátlásaimat, a korlátaimat, és lépek, hogy éljek.

Apám...

Mindenkinek számtalan sztorija van, én most egyet szeretnék elmesélni. Apám és én. Apám, akit egész életemben a nevén hívtam – Gyula – és nem szólt senki, hogy ne így tegyem.

Apám tavaly nyáron meghalt, elment 65 évesen.

Elvitte az alkohol. A családi tabutéma. Pedig erős volt, de a lelke pillekönnyű és magányos. Nem tudott szeretni, mert nem szerették... vagy nem kapott elég szeretetet?

A kapcsolatunk is elég hézagos és hullámzó volt, feszült és szeretetre vágyó, tanító, gyűlölködő, szégyenérzettel meghintett... és néha figyelmes. Ennyi fért bele.

Gyerekként odavoltam a mozigiépész apámért, és a gépházból néztem a Hófehérkét nem is tudom hányszor, később meg A Terminátort. Közben utáltam is, mert állandóan részeg volt, és nem értettem az egészet, a veszekedéseket, a feszültségeket, és erről nem lehetett beszélni, semmiről sem lehetett beszélni. Közben pedig rengeteg könyvet adott a kezembe, hogy olvassak, mert ő állandóan olvasott. Olvasás közben élt igazán, és én is sokat olvastam már gyerekként. A könyvek elrepítettek a valóságból, de a valóság szembeköpött nap mint nap.

Dögölj meg!

Tizenkét éves koromban leírtam a naplómba, hogy dögöljön meg... ja, akkor olvastam a Legyek Urát is, talán kissé korai volt. Emlékszem, amikor úgy mentem el mellette az utcán a gimis barátnőimmel, hogy inkább nem köszöntem neki, mert cikinek tartottam a többiek előtt.

Volt apám, de mégsem. Akkor volt nyugalom, ha elment valahova órákra, napokra.

Ebben a hangulatban nőttem fel, voltak jó pillanatok is: kirándulások a Holdvilág-árokban, csónakázás a Balatonon, de mindig odacseszett a részegség egy nem kívánatos pontot a nap végére. A takaró alá bújva kussoltam, mintha aludnék, pedig hangja volt a feszültségnek, és én hallottam. Át lehet vészelni mindent, el lehet szakadni az apától, csak bezár, bezárja a lelket hosszú időre.

Huszonévesen az akkori barátaim nagy részének egyik szülője tuti alkoholistaként nyomorította a családi életet, és már én sem tagadtam meg őt, de a düh és a tehetetlenség nem oldódott fel bennem. Sok év telt el, mire a szüleim elváltak, ekkor apámnak már csak a delírium volt a megoldás, a kikapcsolás az életből. Sokat beszélgettünk az utolsó pár évben, de nem tudtam elfogadni az önpusztítását. Aztán elment, és már nem lehetett csak úgy felhívni, meg dumálni bele a kagylóba, hogy éppen hol tart az életem, miközben ő meg csak osztotta az észt. Még ha nem is vettem komolyan, de jó volt hallgatni.

Megtudtam, ki volt az apám

Meghalt. Lassan egy év telt el.

Megtaláltam az írásait, képeit. Tehetséges volt. Most kezdem megismerni egy olyan oldalát, amiről semmit nem tudtam.

Átértékelődik az ember, aki az apám volt. Már nem haragszom, talán majd meg is értem egyszer. Döbbenetes olvasni a verseit, esszéit, és hogy mennyire nem ismertem őt.

Lányok, ha néha nehéz is szeretni az apáinkat, akkor is az apáink lesznek, és higgyétek el, a szívük legmélyén szeretnek minket, a lányaikat!

Réka

Apám önarcképe 1974-ből:

 

 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Jne Valokuvaus