Nyár volt akkor is! Csak azért utaztam haza, hogy meglátogassam. Csendben bandukoltam a kórház felé, már előre utáltam az egészet. Elterveztem, hogy maximum 10–15 percet leszek bent, különben megfulladok. Bármennyire is szeretem, de akkor se bírok ki többet a zárt osztályon. De hát milyen felnőtt vagyok? Önfegyelem!

Gyerekként nem egyszer voltam bent nála, de az akkor a munkahelye volt. Egy elszigetelt világ, ahol csak néhány, a családjától, a társadalomtól is távol tartandó beteg lézengett. Hány és hány „mesét” hallottunk, hogy ki, miért került a zárt osztályra, de mami sosem ítélkezett. Tette a dolgát hosszú évtizedeken át, etette, gyógyszerezte, mosdatta őket, de leginkább foglalkozott velük. Azokkal foglalkozott, – az elmebetegekkel – akikkel néhány orvoson, és nővéren kívül senki más. És most oda tartok, ahová csak bejutni könnyű, de kifelé menet nincs kilincs.

Mennyit bír el az elme, az ész, a tudat, a szív, a lélek? És mi bírja el a megrepedt, széttört lélek súlyát? Egy üres kórházi ágy?

Fürgén nyitottam be, hogy haladjak, ne húzzam az időt, és egyből a szobájába siettem. Mami egy hatágyasban volt, a megszokott fülledt, kórházi szagokkal, ahol hat nő feküdt csendesen. Mama üveges tekintettel nézett rám, a szívem szakadt belé, azt hittem, meg sem ismer. Azt hittem, annyira le van szedálva, hogy mindegy is, ki vagyok. De nem! Megismert, ám mintha az nem is az én mamám lett volna. Nagy levegőt vettem, biztattam magam, „menni fog”! Kinyitottam a rozoga ablakot, amit belülről is rács „védett”, és a beáradó csendes fuvallat, mintha egy kis életet rajzolt volna abba a csendes szobába. Mama „élménybeszámolót” tartott a remek kivizsgálásokról, amik mit sem érnek 70 felett, én közben a szoba lakóit mustráltam. Egy kivétellel mind mamakorú volt, az az egy nő pedig, a hálóingére leomló, szőke hajával, egyidős lehetett velem. Halkan megkérdeztem nagyit, hogy miért van itt az a lány, ő csak annyit mondott: szerelmi bánat. Én pedig gyorsan hálát adtam az égnek, hogy ilyen szerelmi bánatom még soha nem volt.

Mama csak mesélt, én meg csendesen néztem a ráncos arcot, ami előttem vált azzá, – gyerekkoromtól mostanáig – és mégis egy pillanat alatt. Aztán a mondatok történetekké szövődtek, majd egyszer csak azt vettem észre, hogy a fiatal nőn kívül, mindenki beszélget. Az egyik néni elkezdte mesélni: annyi ideje van bent, hogy a férje már biztos „ráfordult” a szomszéd asszonyra. Csendben mosolyogtunk. A másik a lányáról mesélt, a harmadik a nőgyógyászat ellentmondásain virult így, 80 évesen. Aztán egyszer, valami csoda folytán, halk kuncogás váltotta fel a néma csendet abban a kórházi szobában, valahol egy zárt osztályon. Az egyik néni arra kért, hogy szaladjak ki néhány csokiért a közértbe, mert jönnek hozzá délután az unokái. Siettem a közeli boltba, nem is tűnt fel, hogy korábban milyen zaklatottan nyitottam be a kórházi kapun. Repültem vissza az asszonyokhoz, nehogy lemaradjak valami jó kis történetről, a csokik pedig a markomban olvadoztak.

Majd ment tovább a mesélés hosszan, de az unokák nem jöttek. Én is épp készülődőfélben voltam, amikor azt mondta az unokás néni, hogy osszuk szét a csokikat, mert már biztos nem jönnek a gyerekek. Fájó szívvel majszoltam a csokit, és közben azon gondolkodtam, mi baja lehet ennek a néhány idős embernek, hogy ide kerültek. Ennyire elfáradhat egy ember az élete során? Ennyire megviselheti a sok nehézség, a szerelem, a hétköznapi gondok a lelket és a testet, hogy pszichiátriára kerülünk? Néztem ezeket az asszonyokat, és csak a kort láttam rajtuk, az elmesélt történeteiket, az életüket, de nem láttam őket betegnek. Csak egy kissé belefáradtak az életbe.

Ellentmondásos érzésekkel hagytam el a kórházat, sok minden zakatolt a fejemben. Viszont abban az egyben biztos voltam, hogy soha nem fogom elfelejteni azt a délutánt, amit azzal a néhány kedves nővel tölthettem a zárt osztályon, ahol mégis csak akadt némi kis pajzán történet, nevetés, szárnyaló lélek, emberség. A néhány unoka viszont hiányzott.

Bár emlékeznék, Nagyikám minden történetre, amiben benne voltál! Bár így élne az emlékezetemben az összes, ami rólad, rólam szólt! Mert a Te unokád ott volt, én ott voltam neked. Ugye, emlékszel?

 

Papp Diána

A kép illusztráció.