-

Mindig is utálta az éhgyomros kivárást. A hajnali tejeskávé hiánya feltöltetlen akkuvá tette az agyát.

Az utálatos éhgyomrot cipelte lábon a kórházig, hajtotta a „legyünkmártúl" és a ködvágó, csípős szél. Iparkodott, megérkezett, leült: türelmetlenül rázta a lábát az ismeretlen szagú folyosón. Végre beindult az élet. Betegfelvétel, adminisztráció: tajkártya, na az nincs, fejből jó lesz a szám? – kérdezte félve a kócos hangulatú reggeli spinét, aki pont akkora empátiával kopogott a klaviatúrán, mintha a bútorraktár hátsó sarkában iktatná a székek havi eladásait. Jó lesz.

Erre tessék, ez a kórterme, ablak nem nyílik, szekrény nem zárható, széf nincs, vécépapírt ugye, hozott?

– Hogyne – válaszolta bosszúsán, klotyópapír és parfüm nélkül egy métert se. – Széf? – töprengett. – Ugyan... minek, kérem? Amim van, értsd: mindenem, most készülök vesetálra köpni, olyan igazi hegyesen, csattanós alvadékkal. Vagy inkább tessék nekem felemelni rögtön a veszélyeshulladék-tároló fedelét, hadd dobom máris bele – széles vigyorral – akarta válaszolni, de csak egy gyengécske „oké, kösz, persze" préselődött a levegőbe kávétlan, fogkrémízű szájából.

Ruhát tessék levetni, műtősköpeny az ágyon, hátul kell megkötni, tessék inni, kancsó az asztalon, ne tapadjon az a véna, 8. 10-kor jövünk, kötjük be a szert, 8.30-kor pontban szikesercegés.

Megértette. Meg is köszönte. A nővér kisurrogott széles, átlátszó köpenyében, tanga volt rajta. Ő pedig sóhajtva ült le a vaságy szélére. Hajnal óta tartó émelygése közönséges hányingerré silányult, azonban kezdődő fejfájása elvonta róla a figyelmét. Kicsit üldögélt, lógázta a lábát. A magányos kórterem faláról párszor a fülébe visszhangzott saját öklendezésének hangja, de hányni úgysem volt mit. Aztán levetkőzött. Ruháit gondosan összehajtva tette a zárhatatlan szekrénybe azon tűnődve, vajon lesz-e kedve újra belebújni, kell-e majd a sál, a szűk farmer, a meleg pulóver. Egyre csak az zakatolt a fejében: kit hagyok itt a kórteremben, hová megyek, mi lesz a műtőben, és ki jön majd vissza a szekrényhez? A durva vászonruha olyan kellemetlenül dörzsölte a bőrét, amilyen kellemetlen és feltartóztathatatlan pofátlansággal nyomult az elméjébe, szívébe a félelem. Miért? Miért van erre szükség egyáltalán? Mit látnak a leleteken, amit ő nem is érez? Miért kell eltávolítani? Miért kell kihányni, kiköpni, kivérezni, elvérezni? Remegni kezdett kívül-belül, indokolatlan sebességgel és leállíthatatlanul. Aztán járkált kicsit a kórteremben, fel és alá, felhajtott két pohár vizet, és szeretett volna orvosért kiáltani.

Gyertek, akkor vigyetek, vigyétek, tessék, kezdjük, legyen vége!

A nővér pontos volt. Megjöttek érte, ő pedig kifáradva, a félelem adrenalinjától felpörgetve, hálás mosollyal feszítette szúrásra a karját; a telt véna ribancként kínálta magát, dagadt, várta, hogy a vastag tű nagyot bökjön rajta.

Hogy b.ná meg a figyelmetlen, ügyetlen mindenségit! A nővér átszúrta. Csípett, feszített, terült is a vér a bőr alatt szanaszét. – Ez a véna gyenge – igyekezett az ápolónő menteni a helyzetét. Másodszorra sikerült. Végre csöpög a szer, bódul a tudat, tompul az akarat és a kétely. Utolsó, még nem kába gondolataival újra a miértekbe kapaszkodott. Hogy lehetne mégse? Miért muszáj? Azt érezte, most még tán fel lehet állni, elszaladni, mezítláb, pucér fenékkel, berontani az orvosi szobába, a doki nyakába omlani, és az igazságért, a diagnózis hamisságáért könyörögni:

„Nem adom, ne vedd el, hadd haljak bele, rohadjon belül, mindegy, de ne vágd föl, ne tépd ki, ne!"

Közben azonban a vízszintes perspektíva megbénította a védekezést, vízszintesre lapítva a feltörő buborékokat. Aztán sorra jöttek a neoncsövek. Gurulunk. Kettő-négy-hat-nyolc-huszonkettő, de messze van ez a műtő – gondolta, sokáig tudott számolni. A fejénél ütemesen, klumpahanggal együtt mozgó műtősfiú szőrös orrlikából nikotinszag áradt az arcába, a gurításnak és légvételnek egy és ugyanazon ritmusa volt. Szűkült a folyosó, nehezedett az éberség, közel érezte a gyűlöletes elkerülhetetlenséget. A műtőben már olyan feldolgozhatatlanul gyorsnak tűnt minden, hogy a távolodó hangokat meg sem próbálta megérteni. Engedte a fények, a steril hűvös és a vegytiszta szagok egyvelegét felülkerekedni a lobogó védekezésen – és a tudatán.

Maszkos emberek kezében az élete. Nincs más választás, hinni kell nekik. Álomtalan, ájult, öntudatlan alvás. Se fájdalom, se akarat, se remény, se forgolódó nyugtalanság, se érzelmek, se vizelés, se szomj, se vágy, semmi. Egy állapot, mely szakadékként hasad a műtét előtti és műtét utáni időkeretek valóságai közé. Szándékos csönd.

Résnyire merte csak kinyitni a szemét. A zárt, kórtermi ablakon keresztül éles fény szúrta pupillán, és a fejfájás se tompult. Hiába próbált a műtét előttről összefüggő emlékképeket rakni maga elé, az utolsó, amire emlékezett, az a nővér gyászosan lassú körömkopogása volt a klaviatúrán. Szokatlanul üresnek és ijesztően könnyűnek érezte az elméjét, olyannak, akár egy üstdob. Szokatlanul üresnek és ijesztően könnyűnek érezte a szívét, akár a papírhajó, ahogy az útszéli csatornavízen céltalanul csordogál. A ruhák! – jutott eszébe. Megpróbált hirtelen felkelni, hogy a szekrényben várakozó gönceitől kérjen választ, vajon él-e még, ám az infúziós vezetékkel ügyetlenül levert egy üveget az ágya melletti asztalról.

A jókora tartály meglehetősen nagy robajjal ripityára tört a kövön, ő pedig ijedtében visszazuhant az ágyba.

Néhány pihenő lihegés után újra nekiveselkedett, de most már az üveg érdekelte, nem a ruhák. Mi volt ez?

Lassan, óvatosan felült, beleszédült ugyan, de sikerült. Szétnézett. A gurulós kórházi asztalon még egy tartály állt. A méretes üveg zavaros folyadékában valami furcsa állagú dolog lebegett, a tartály címkéjére pedig ezt írták: Kovács Anikó, TAJ: 067434562, Szül.: 1978.10.11., Exstirpatio: Elme.*

Sóhajtott egyet. Aztán a padlóra meredt. A darabokra tört üveg felismerhetetlen tartalma becsorgott az ágy alá is. Na, bassza meg – gondolta.

Levertem a szívemet.

Szabó Dominika

*az adatokat megváltoztattuk