Sokan növünk fel csonka családban. És nem lehet sérülés nélkül megúszni. Én természetesnek vettem ezt a helyzetet, hiszen ebbe nőttem bele. Persze... mit tudhattam gyerekként ezekről a dolgokról? Tisztán emlékszem, hogy általános iskolában, ha apukámról kérdeztek, kapásból mondtam a berögzült szöveget – Isten tudja hányszor –, hogy nem ismerem apukámat, a szüleim elváltak, én csak kétéves voltam, amikor ez történt. Amikor meg azt mondták, hogy: „te nem hasonlítasz anyukádra” , azt válaszoltam: „igen, azért nem, mert én apukámra hasonlítok.”

Nem mondom, sokszor sajnáltam magam, hiszen körülöttem minden barátnőmnek teljes családja volt, és irigyeltem is őket az apukájuk miatt. Ettől eltekintve azonban megvolt mindenem, anya mindent megtett azért, hogy ne érezzem apám hiányát.

Apa hangját csak akkor hallottam, amikor anyával veszekedett telefonon, mert vagy nem akarta fizetni a gyerektartást, vagy nem küldte időben azt a piti összeget. Ez sokszor előfordult, utáltam is őt akkor. Utáltam, mert elhagyott, és főleg azért, mert kicsit sem érdekelte a két lánya. Utáltam, mert az új családjában is születettek még gyerekei, és az öcsém éppen azon a napon jött világra, mint én. Pofátlanságnak gondoltam. Legalább egy nappal, csak egy nappal időzítették volna hamarabb vagy később. Talán mondanom sem kell, engem soha nem köszöntött fel. Fogalmam sincs, eszébe jutott-e, hogy van még egy lánya is, aki aznap ünnepel, amikor ők „otthon” évről-évre elfújják a gyertyákat december 23-án.

Telt az idő, sorra jöttek az ilyen-olyan ballagások, elsőáldozás, miegymás, anya kérésére apának is küldtem mindig meghívót, vártam, hogy eljöjjön. Persze sose jött el. Tudtam, hogy nem érdeklem.

Anya mesélte, hogy válás után apa kéthetente láthatott volna minket, helyette a havi egy alkalomhoz ragaszkodott, de még ennél is ritkábban jött, később pedig egyáltalán nem. És az évek teltek. Egyszer, amikor sürgősen kellett a pénz, de még mindig nem jött meg a gyerektartás, felvetődött, hogy miért nem megyek el érte személyesen? Nem akartunk várni se apára, se a postai huzavonára.

Először nagyon nehezen vettem rá magam. De nem volt más megoldás, hát... legyen! Ekkor már főiskolás lehettem, vagy épp érettségi után járhattam valamivel? Nem emlékszem pontosan. Elképzeltem az egészet... talán még izgultam is, milyen lesz majd a találkozó. Lepergett egy rövidfilm a szemeim előtt: jövök, apa meglát, megcsodál, mond valami szépet, megölel, bocsánatot kér, és látom a szemében a megbánást, hogy igen, rólam maradt le. A valóságban egy szia és két puszi történt, viszont nagyon meglepődtem a kinézetén. Ki ez a kövér, ősz bácsi? Ő lenne az apám? Én csak képekről emlékeztem rá: magas, szálkás testalkat, dús haj, bajusz, velőig hatoló tekintet. Ezt vártam, erre egy rosszabb napjaiban lévő Mikulás várt rám.

A lakásban, ahol a családjával élt, roskadozott a fal a festményektől, „nemrég vettük a plazmatévét” és „le kellett cserélni a kocsit is." Nem volt minden csupa luxus, csak tényleg nem értettem, hogy miért fáj neki az a havi hatezer forint.

– Fiú van? – kérdezte.

– Van.

– Remélem, valami börtöntöltelék.

– Óh igen, gyilkosságért ült, de nemrég szabadult.

Elmosolyodott. Wow, apámnak van humora! Apám ironizál. A családunkban ő lett volna a másik én, vagy inkább én a kicsi ő. Nem beszéltünk sokat, a találkozások – merthogy ezt még követte néhány – maximum egy órán át tartottak. Volt, hogy felvettük útközben a gyerekeit, azaz a tesóimat, néha elvitt a buszmegállóig, hogy ne gyalogoljak annyit. Nem sokkal később kórházba került, igazából nem foglalkoztatott a téma, hiszen „nem volt olyan nagy a baj.” Aztán egy napon hívott az egyik csoporttársam (aki barátnője volt valamelyik rokonomnak apai ágon), hogy részvétet nyilvánítson.

Apa meghalt. Megállt az idő, megszakadt a tér.

Bőgtem, zokogtam, fájt, de ami a legrosszabb, nem értettem, hogy miért fáj ennyire.  A temetésen sem bírtam a könnyeimmel, a szánalmas hagyatéki tárgyaláson sem, de ott inkább túl akartam lenni ezen az értelmetlen „nyerészkedős” vitán. Aztán teltek az évek, azóta sem látogattam meg a sírját. Egyszerűen nem éreztem, hogy odahúzna a szívem. Viszont a telefonszámát nem bírtam kitörölni, évekig benne volt a telefonomban, egy mozdulat lett volna – hiszen már nincs kit hívni –, mégsem tudtam megtenni.

Tavaly december körül, apa halála után hat évvel a kezembe akadt egy kép, amivel már többször is találkoztam. Sosem érintett meg különösképpen. Ülök a kocsi motorháztetején, apa mosolyog és átölel. Ma se tudom miért, de ez volt az a pillanat, amikor az évek során szívem elé görgetett óriási kődarab megmozdult... és lehullott. Ezután csak sírtam és sírtam. Rohantam anyához, és kérdeztem tőle a képet mutogatva, hogy „ugye, azért szeretett engem?” „Persze hogy szeretett.”

Hiányzott akkor apa, és most is hiányzik. Megbocsátottam neki. Szerettem volna átölelni és elmondani neki: nem baj, apa, hogy elhagytál, én akkor is, így is szeretlek.

Nem tudom, hogy mondtam-e neki valaha. Azt tudom, hogy amikor kicsi voltam, és apa elment, újra elkezdtem bepisilni, pedig már régóta megbízható voltam ezen a téren. Ma kiderült, hogy egyszer el is ájultam. A pszichológusnál kötöttünk ki, ahol azt mondták anyának a vizsgálatok után, hogy: „hiányzik neki az apukája.” Elfojtottam mindent, sok-sok évig. Ma már felnőttem, érettebb lettem, és ha visszamehetnék az időben, hamarabb felkeresném, hogy legalább egy kicsivel többet ismerhessek meg belőle. Nem tudom, hogy énekelgetett-e otthon, ivott-e kávét, volt-e hobbija, egyáltalán... mi volt a munkája? Nem emlékszem, milyen volt a hangja, a nevetése, a szigora…

…ami maradt nekem belőle, az néhány régi kép, a szemeim és a görbe orrom. De most már legalább azt érzem, hogy apa mindig itt van velem.

Kata

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Elzbieta Sekowska