–

Pár nappal ezelőtt megjelent a Buzzfeed oldalán egy cikk, amely azzal foglalkozik, hogy bizonyos amerikai iskolákban máris be akarják tiltani a sorozatot. Az indokok: romantizálja az öngyilkosságot, erőszakos jeleneteket tartalmaz, és negatív színben tünteti fel a felnőtteket, így a gyerekek nem mernek majd segítséget kérni, ha szükség van rá. A történet a gimnazista Hannah Bakerről szól, azaz igazából csak áttételesen róla, hiszen őt jelenlegi valójában már nem ismerjük meg: ott kapcsolódunk be a sztoriba, amikor már mindenki tudja, hogy Hannah öngyilkos lett. Az eset megrázza az egész iskolát, de a dolog akkor válik igazán horrorisztikussá, amikor Hannah egyik barátja, Clay kap egy kazettacsomagot. A felvételeket Hannah készítette a halála előtt, és mindenkit megnevez rajtuk, akinek köze volt ahhoz, hogy végül eldobta magától az életet. 13 ember, 13 ok – és köztük van Clay is. A fiú megszállottan nyomozni kezd, és borzalmas titkokra bukkan, amelyekben az a legszörnyűbb, hogy akár a közvetlen környezetünkben is naponta előfordulnak. Kiderül, hogy Hannah gonosz pletykák célpontja volt, zaklatták, követték, a legkülönfélébb módokon gyötörték állandóan, miközben nézőként nem látunk mást, mint a sima hétköznapokat; a lány a kazettákon többször meg is említi, hogy ez vagy az a bántás „valószínűleg nem tűnik nagy dolognak”. Pedig az iskolai és a netes bántalmazás egyik rákfenéje éppen ez: ugyan, miért venné valaki magára, hogy csúfolódnak vele, elveszik az uzsonnáját, cukkolják, satöbbi?

Önmagukban ezek a dolgok gyerekes butaságnak tűnnek, összeadva és folyamatosan viszont az őrületbe kergethetik az embert.

Ez a téma már jó ideje nagyon foglalkoztat, könyvet is írtam róla Massza címmel. Amikor az említett cikket olvastam, eszembe jutott, hányszor kapom meg különféle találkozókon a kérdést, hogy a főszereplőm, a bántalmazott Patrik miért nem szólt senkinek? És a szülők/ tanárok miért nem tesznek semmit? A válasz: pontosan azért, amiért az említett amerikai iskolákban most be akarják tiltani a 13 okom volt-ot. A regényemre a sorozathoz hasonlóan rásüthető, hogy „romantizálja” az erőszakot (értsd: amikor a főszereplőnek már nincs más lehetősége, ehhez a módszerhez folyamodik), erőszakos jeleneteket tartalmaz (ezt az előbbiek után talán nem kell magyaráznom, bár annyit hozzátennék: akinek volt már köze ilyesmihez életében, tudja, hogy erről nem lehet finomkodva beszélni), a felnőtteket pedig talán még rosszabb színben tünteti fel, mint a sorozat.

Méghozzá azért, mert ez a valóság.

Ezt látod, ha körülnézel, ez a nagy, büdös helyzet, amit semmi nem bizonyít jobban, minthogy a felkavaró tartalomra azonnal az elzárkózás a válasz: tiltsuk be, dugjuk el a gyerek elől, mert a gyerek nyilván úgy működik, hogy megnéz egy sorozatot, és rögtön kedvet kap arra, amit benne lát. (Ugye, milyen sok srác akarta például a Trónok harca után kinyírni a saját testvéreit? Na, ugye.) Engem ebben a gondolkodásban több dolog is mélységesen felháborít, de a legjobban az, milyen lazán hülyének nézzük a gyerekeinket.

Miért hisszük, hogy jobb eltiltani őket egy témától, ami róluk szól, és amiben nap mint nap amúgy is élnek, ahelyett, hogy mondjuk utánanéznénk mi is, és aztán beszélgetnénk vele róla?

Miért felejtjük olyan könnyen el felnőttként, hogyan bukdácsoltunk az ismeretlen dolgok erdejében kamaszkorunkban, és miért nem kérdezünk tőlük, hogy újra emlékezzünk rá? Bocsánat, de miért olyan kurva nehéz egy felnőttnek kimondani, hogy „én is tehetek róla”, mert nem figyeltem, mert nem jól figyeltem, mert minden fontosabb volt, mint a gyerekem lelkivilága (mindezt úgy, hogy a gyerekektől sokszor a korukat meghaladó felelősségérzetet várunk el)? Miért, de komolyan?

Miért félünk megmutatni, hogy a világban vannak rossz dolgok, és miért nem próbáljuk gyáva hallgatás helyett inkább felvértezni őket ezek ellen?

Ha bizonyos sulikban betiltják ezt a sorozatot, attól még minden egyes napon követhetnek el öngyilkosságot a tinédzserek. Ha nem adunk a gyerekek kezébe komoly problémákkal foglalkozó könyveket, nem beszélgetünk velük a zaklatásról, a drogokról, a szexről.. és mindenről, ami szülőként vagy tanárként kényelmetlen, attól még találkoznak majd ezekkel – csak mi tutira nem tudunk majd róla, mikor és hogyan, nekik pedig nem lesznek eszközeik és megoldókulcsaik.

Ezekben a napokban zajlanak az érettségik – érdekes, hogy a teljesítményt sose felejtjük el számon kérni, az a kérdés viszont ritkábban merül fel, ideges vagy-e, kisfiam/kislányom, mire vágysz, mi aggaszt, hogyan éled meg ezeket a pillanatokat, amikor ezer helyről áradnak feléd az elvárások? Amikor egy találkozón eljutunk eddig a témáig, rendszeresen elhangzik a felnőttek soraiból, hogy „jó, de őket ki érti meg”? Fáradtak, hajszoltak, sokat dolgoznak, nem figyelhetnek mindenre. Oké, ezt abszolút meg lehet érteni, és nem is tartozik senki magyarázattal egy kívülállónak. Csak különös, hogy amikor a tragédia megtörténik, és kétségbeesetten kutatunk felelősök után, a tükörbe jut eszünkbe legutoljára belenézni.

Kalapos Éva Veronika

Kép: 13 okom volt (13 reasons why, July Moon Productions, 2017)

EZEN a linken olvashatod el a hasonló témában megjelent cikkeinket.