Szia, Szilvi! – Üdvözlünk, államtitkár asszony!

–

Tengermély emberség

Másfél évtizeddel ezelőtt ismertem meg, amikor még „csak” egy szakember volt a sok közül – legalábbis a nyilvánosság szemében. Az UNICEF gyerekjogi igazgatójaként dolgozott, és már akkor is egészen kivételes, kérlelhetetlen, mégis mélyen empatikus gondolkodás, megtartó nyugalom és kikezdhetetlen emberség jellemezte.

Én akkoriban egy új történet elején álltam, egy magazint készültem indítani, amit úgy neveztem el: WMN. Amikor megszületett, nem volt kérdés, kit hívok elsőként írni. Szilvit. Az volt a vágyunk, hogy az ügyet; a gyerekjogokat kivigyük a fényre, a közbeszéd részévé, relevánssá tegyük. Szilvi aggódott, hogy „de hát ő nem tud írni”, én nyugtattam, hogy szerkesztőként ott leszek végig mellette, majd megtanulja. A „Gyerekem a Facebookon” című cikke volt az első nagy hatású írása, amit publikáltam. És már akkor látszott: kiváló témaérzékenysége van, pontos arányérzéke, nagyon gyorsan tanul, és ami a legfontosabb, képes úgy beszélni szakmai kérdésekről, hogy az nemcsak érthető, hanem átélhető is. És ez ritka.

Azóta sok minden történt. Cikkek százai, viták, közös gondolkodás, szerkesztői beszélgetések, néha könnyűek, néha kifejezetten nehezek. A közös munka földjéből erős, egészséges barátság hajtott ki. Örömmel és büszkén kísértem Szilvi útját szakmailag és emberileg is. Láttam, hogyan formálódik az a hang, amely ma már sokak számára iránytű. Láttam az elakadásait, a kétségeit, a fájdalmait. És a sikereit is. Azt, ahogyan egyre pontosabban, egyre bátrabban fogalmaz. Ahogy a Hintalovon Alapítvánnyal méltó kereteket kap az ügy, ő pedig az utolsó sejtjéig beleteszi mindenét. Ahogyan nem hátrál meg akkor sem, amikor könnyebb lenne lemászni a barikádról. 

És közben volt valami, ami végig változatlan maradt. Gyurkó Szilvi tengermély embersége. Az a fajta humánum, amelyet nagyon kevés embertársamban tapasztalok.

Amikor vele beszélgetsz, azt érzed: figyel. Nem udvariasan, hanem valóban; ért, érez, jelen van. Elfogad. Nem ítél. Akkor sem, ha épp szöges ellentétét gondolod annak, amit ő. Vagy ha nehéz, kényelmetlen, fájdalmas a téma. Ez nem naivitás vagy konfliktuskerülés. Épp ellenkezőleg:

Szilvi kivételes jelenléte egy nagyon tudatos, nagyon erős belső tartásból fakad. Abból a meggyőződésből, hogy az ember fontosabb, mint az álláspont. A kapcsolat pedig nem attól sérül, ha nem értünk egyet, hanem attól, ha nem vagyunk hajlandók meghallani a másikat.

Ez ritka minőség. És felbecsülhetetlen.

Szerkesztőként témákat javasoltam és a szövegeit gondoztam, de az igazság az, hogy ez mindvégig egy kétirányú tanulási folyamat volt. Az írásain keresztük újra és újra szembesültem azzal, mit jelent valóban következetesen képviselni valamit – úgy, hogy közben nem veszíted el az emberségedet.

A WMN-nel való együttműködésben Szilvinek óriási szerepe volt abban, hogy a gyerekjogok és a gyerekvédelem nem maradt egy szűk szakmai kör belügye. Beszédtéma lett. Szempont lett. Fontos lett. Ehhez hang kellett, kitartás, és sokszor bátorság is.

Most egy új fejezet kezdődik

Szilvi nehéz és komoly döntést hozott: a „másik oldalra” áll. Döntéshozó lesz, az új kormány gyermekvédelmi államtitkáraként folytatja a munkáját. A magyar gyermekvédelem meggyógyításáért felel, a rendszerért, amelynek működését eddig kívülről figyelte, kritizálta, formálni próbálta.

Nem fogok úgy tenni, mintha ez könnyű lenne. Nem az. Sem neki, sem nekünk.

Az egyik utolsó cikke a WMN-en, a választások után megjelent nyílt levél volt az új kormánynak. Arról szólt, mit kellene tenni, lehetőleg azonnal.

Van ebben valami felkavaróan szép: mintha saját magának írt volna. Mintha már akkor tudta volna, hogy hamarosan neki kell majd válaszolnia ezekre a mondatokra.

(Megjegyzem, a félreértések elkerülése végett: akkor még nem tudta.)

Tapintható remény

Büszke vagyok rá. Büszke vagyok arra az útra, amit bejárt. Amit együtt létrehoztunk. De a büszkeség mellett van bennem valami más is: valódi, tapintható remény.

Mert az a fajta emberség, amit Szilvi képvisel, most nem „kívülről” próbál hatni a rendszerre, hanem annak része lesz. És ez – minden kétség, minden kérdőjel mellett – jelent valamit.

Azt, hogy talán lehet másképp. Talán lehet úgy döntéseket hozni, hogy közben nem veszítjük el egymást, sem pedig a saját emberségünket. Gyurkó Szilvi kinevezésével olyan emberi minőség kerül kormányra, amire óriási szüksége van Magyarországnak.

De a remény nem naivitás. A szerepek változnak, a felelősség pedig nő. Szilvi mostantól nemcsak mondja, hogy mit kellene tenni, hanem döntéseket hoz arról, hogy mi történik. Nemcsak kritizálja a rendszert, hanem alakítja. És ez egészen más helyzet. Más súly, más következmények.

A mi szerepünk viszont – és ezt fontos kimondani – nem változik.

Ugyanúgy figyelni fogjuk, kérdezni fogunk. Ugyanúgy számonkérjük majd, mint az elődeit. Mert ez a dolgunk. És mert ő is ezt várná el tőlünk. Ez nem ellentmondás, hanem a bizalom egyik formája. Azt jelenti: komolyan vesszük őt. 

És azt is jelenti, hogy nem felejtjük el, honnan indultunk. Hogy volt egy közös ügyünk: a gyerekek. Az ő jogaik, az ő biztonságuk, az ő hangjuk.

Szilvi most egy olyan helyzetbe kerül, ahol valódi változásokat indíthat el. Ahol lehetősége van arra, hogy ne csak beszéljen a problémákról, hanem megoldásokat találjon, katalizátora legyen egy megújuló, gyógyuló magyar gyermekvédelemnek. Ez hatalmas lehetőség és hatalmas felelősség. 

Mi pedig, miközben itt maradunk a saját helyünkön, a saját szerepünkben, emlékszünk is. Arra a pillanatra, amikor az első cikk megjelent, az útra, amit együtt bejártunk, és arra, hogy mit jelentett és mit jelent ma is ez a szakmai és emberi szövetség.

Ez most egy búcsú. De nem lezárás. Egy mondat közepe, ahol a vessző után új hangsúly következik.

Szilvi, menj. Dolgozz. Dönts. Tedd. 

Drukkolunk.

D. Tóth Kriszta