Mózes Zsófi: Kártérítést kérni nem kell félnetek jó lesz
Tavaly szeptemberben kaptam kézhez az ítéletet (ITT írtam róla), amely kimondta, hogy „a felperes személyiségét az alperes részéről érő támadás súlyossága külön bizonyítás nélkül is milliós nagyságrendű sérelemdíjat alapoz meg”, a sérelemdíj megfizetésére pedig tizenöt napot határozott meg a bíróság. A kifizetés nem történt meg – négy hónap alatt is csak részben –, tanulság viszont már most van bőven. Mózes Zsófi írása.
–
2023. szeptember 21. minden pillanatára olyan tisztán emlékszem, mintha újra és újra átélném, mintha a sejtjeimbe ivódott, a részemmé vált volna. Emlékszem szavakra, színekre, illatokra. Emlékszem az érzésre, amikor hat év után megkaptam a jogerős ítéletet, a fizikai tünetekre, amiket a testem produkált a hír láttán.
Hetekig nem tudtam kimondani, még magamban sem, hogy vége van. Hogy nem kell többet bírósági tárgyalásokra járnom, nem kell bizonyítékokat előásnom, hogy nem kell beadványt írnunk, mert itt van, megvan a jogerős ítélet. Az pedig nemcsak a fizikai sérüléseket, de a lelki sebeket is validálta, érvényt szerzett mindent ütésnek, ami a testemet érte, a bántó szavaknak, a szorításnak a nyakam körül, a kikényszerített aktusoknak. Minden, amit Ádám éveken át tagadott, ott állt feketén-fehéren.
Kártérítést kérni „nem kell félnetek jó lesz”
Nekem pedig valójában ennyi volt a célom. Szerettem volna a büntetőeljárás sokszor méltatlan pillanatait felülírni. Szerettem volna megtapasztalni, hogy milyen az, amikor az ügy középpontjában valóban a túlélő áll, amikor az ő érzéseiről, sérüléseiről, megéléséről szólnak a tárgyalások.
Amikor a bírót érdekli az ember a zúzódások mögött, és amikor nem csak egy sorszám vagy a bizonyítékok végtelen listáján.
És hogy emellé sérelemdíjat is ítélt a bíróság – ráadásul úgy és olyan mértékben, ahogy azt a beadványban kértük –, bár voltaképpen másodlagos volt, mégis hozzájárult ahhoz, hogy úgy érezzem, a megfelelő pont került az ügy végére. És ha tizenöt nappal az ítéletet követően megkapom a nekem járó összeget, itt véget ért volna a történet, lehetne ez akár egy happy end is. De ismerem Ádámot, sokat írtam már róla nektek is: nem szokása a boldog befejezés.
Hazugság lenne azt mondanom, hogy váratlanul ért, amikor a tizenöt nap lejártával nem volt az összeg a számlámon. Pedig tudja régóta, számíthatott volna arra, hogy ki kell majd fizetnie a sérelemdíjat –
és miért ne tenné, ha minden egyes nappal tovább kamatozik a megítélt összeg?
Az utóbbi közel hét évben rengeteg minden ragadt rám. Nemcsak az arcomon lett vastagabb a bőr, nemcsak kiállni az igazamért és felszólalni magamért tanultam meg, de ismerek jogi kifejezéseket, tudom a határidőket, az eljárások menetét – és leginkább, hogy hol keressem azt az információt, amire szükségem van.
Így volt ez akkor is, amikor a fizetési határidő lejárta után beadtam a végrehajtás elrendelése iránti kérelmet. Felhívtam az ügyvédemet, elolvastam mindent, amit a neten írnak az eljárás menetéről, egyeztettem az ügyvédemmel megint, és beszéltem a bírósággal – nem is gondolnátok, kevés kivétellel milyen kedves, segítőkész és türelmes emberek ülnek ott a telefon túlsó végén.
Aztán addig-addig túrtam az évekkel ezelőtti e-mailjeimet, amíg megtaláltam Ádám minden adatát, amire szükség van ahhoz, hogy a végrehajtáshoz beazonosítsák – másfél nappal később pedig már ott várt a tárhelyemen a dokumentum, amiben visszaigazolták, hogy beérkezett.
Hogy nem a megfelelő helyre, azt itt még nem tudtam – de ne szaladjunk ennyire előre
Vannak időszakok, amikor mindig csak a következő napig látok. Csak azon legyünk túl, aztán jöhet, ami utána van. Ilyen ez a mostani is, változásokkal, növekedéssel, ebből adódó bizonytalanságokkal teli – és ha mindez nem lenne elég, általában ezek azok a szakaszok is, amikor tizenkilencre húz lapot az élet.
Amikor mindezt megfejelve elvesztem az egyensúlyom a kötelességeim között, beteg lesz a gyerek, de ortopédiára kell vinni a kutyát, mert nem tud lábra állni, én meg szakadok annyi felé, ahány helyen szükség van rám.
Azok a darabjaim ültek a város másik felén az állatorvosi rendelőben, amikre ott volt szükség: péntek délután, a szakadó hóban, miközben a telefonomról fejeztem be az aznapi cikkemet. Aztán egyszer csak felvillant a képernyőn egy utalás, én pedig az összeget fel sem fogtam, már a név láttán diónyira ugrott össze a gyomrom. Még mielőtt bármilyen érzés megbénított volna, gépies mozdulatokkal készítettem a screenshotot – mint annyiszor korábban, amikor megláttam Ádám nevét a telefonomon –, és küldtem az ügyvédemnek.
A válaszra nem kellett sokat várni: számoljak utána, hogy ez a teljes összeg-e, hívjam fel a bíróságot, hogy hol tart a végrehajtási kérelmem, és ha már tudom, hogy kinek kell, jelentsem le, hogy megjött a pénz. Aztán – ahogy leadtam a cikket –, kiderült, hogy Panni lábának nincs komoly baja, és az úttestről is olvadni kezdett a hó, úgy vette át bennem a feszültség helyét egy addig ismeretlen, szokatlan nyugalom.
Aztán egy pillanat alatt múlt el az egész, és jött a régről ismert készenléti állapot, amikor kiderült, hogy hiányzik még egy szabad szemmel is jól látható összeg a kártérítésből, és hiába szeretném lejelenteni a nálam lévő részt, a bíróságon nem találják az ügyemet.
Pedig rákerestek minden sorszámra, a korábbi ítéletekre, de még a nevemre is – és bár onnan, ahova véletlenül küldtem, továbbították a megfelelő helyre, ott nyoma sincs az egésznek.
Az utóbbi két hétben több órát lógtam a telefonon, beszéltem gyakorlatilag minden bíróság minden osztályával, de senki sem tudott többet mondani, mint ami korábban kiderült. Így viszont, hiába szeretném, lejelenteni sem tudom a megérkezett összeget, és azt sem tudom, hogy kitől várhatom a fennmaradó behajtását. Nem tudom, hogy mire fel küldött Ádám annyit, amennyit, nem tudom, hogy mikor küldi, ha küldi egyáltalán a még hiányzó pénzt,
és nem tudom azt sem, hogy mi lesz a – minden jel szerint folyamatban lévő – üggyel, ami úgy tűnt el a bírósági rendszer bugyraiban, mintha soha nem is létezett volna.
Pedig hét kemény évem van benne, hétévnyi tudás és tapasztalat, olyan megtartó közeg, ami nem sokaknak adatik meg. És hiába van mindez, hiába a jogerős ítélet, a fizetési felszólítás, az órákig tartó telefonálás, mégsem megy simán. Hogy mi kellene ahhoz, nem tudom – ahogy azt sem, hogy merre indulnak azok, akik nem ennyire szerencsések, akik egyedül vannak és akik alatt nincs biztonsági háló, ami felfogná az eséseket.
Én mindenesetre megyek tovább, legközelebb személyesen a bíróságra, hátha majd együtt megtaláljuk a kérelmemet – és csak remélem, hogy lassan eljutok oda is, ahol kimondhatom végre, hogy vége.
Kiemelt kép: Kerepeczki Anna/WMN
