Nyerni és veszíteni nem feltétlenül könnyű, mindkét végkimenetelnek vannak buktatói, ezt mindenkinek tanulni kell, mint ahogy például azt mondani, hogy „kérem” vagy „köszönöm”. Ugyanígy azt is tanulni kell, hogy szülőként mi a szerepünk, ha a gyerekünk versenysportol.

Hogyan viseljük szülőként a gyerekünk győzelmét és/vagy vereségét? Mi számít támogatásnak, segítségnek, és mi nem? Minek van helye egy ifjúsági meccsen, és minek nincs?

Ebben a cikkünkben már volt erről szó, hogy a sportolással a gyerek sportszemélyisége is kialakul. „Félreértés ne essék, nem azt állítom, hogy a sport lényege a konfliktuskeresés, de a talpon maradás, a kezdeményezés és az előrejutás nem megy konfliktuskerülő szemlélettel” – írja Doleschall Miklós, korábbi edző ebben a cikkünkben. De a konfliktuskeresést semmiképpen sem szabad összekeverni az agresszióval! Márpedig a gyerek ezt a különbséget az edzőktől és a szülőktől tudja elsősorban megtanulni.

A Kőbányai Darazsak minapi közleménye alapján viszont nekünk, felnőtteknek is van hova fejlődnünk ebben a kérdésben, ráadásul

az agresszív szülői fellépés végső soron pont a gyerekeken csattan.

„A legutóbbi Csata DSE - Zsíros Akadémia Kőbánya leány serdülő mérkőzésen szülői sportszerűtlen bekiabálás(ok) következtében az egyesületet 100.000.- Ft pénzbüntetésre kötelezték. Azon túlmenően, hogy egyesületünk elítéli mind a játékvezetők, mind az ellenfél edzőjének, közreműködőjének vagy játékosának szidalmazását, a jövőben szankcionálni fogjuk ezeket, amennyiben előfordulnak. Hasonló esetben az elkövető szülőt felhívjuk a büntetés megfizetésére és amennyiben ezt megtagadja, minden mérkőzésünkről - legyen az hazai vagy idegenbeli - kitiltjuk. Sajnálatos, hogy egyáltalán foglalkozni kell ezzel a kérdéssel, hiszen ezt az összeget a gyerekekre is költhetnénk, így azonban valahonnan el kell venni. Remélem, hogy a jövőben nem fordul elő ilyen magatartás és nem kell alkalmazni a fentieket. A sportszerű szurkolás elengedhetetlen, a mások szidalmazása, fenyegetése nem megengedett” – olvasható a Kőbányai Darazsak Facebook-oldalán. 

 

Kerestük az egyesületet a poszttal kapcsolatban, szerettük volna megtudni, hogy konkrétan mi történt, de nem kívántak nyilatkozni, a közleménnyel lezártnak tekintik az ügyet.

A hír hatására viszont beszélgettünk versenysportoló gyerekek szüleivel arról, mennyire jellemző, hogy a szülők agresszíven viselkednek a lelátón, és megdöbbentő válaszokat kaptunk.

„Kilencéves a kisfiam, két évig járt focizni, de pár hónapja ki kellett vennünk. Nem ő volt a legügyesebb, ez tény, de mindig sokat beszélgettünk arról otthon, hogy igenis nagy dolog, mennyit gyakorol, küzd, és erre legyen csak nagyon büszke. Ehhez képest a meccseken a szülők folyamatosan rászálltak, ilyeneket ordibáltak neki, hogy »takarodjon le a pályáról, miatta vesztes a csapat, hogy ő egy béna lúzer«. Az edző hiába szólt, nem volt az ominózus szülőkre hatással, és az sem, hogy én személyesen is beszéltem velük. Azt a választ kaptam, hogy »az ilyen helikopteranyáktól lesznek a fiúk puha pöcsök«. Ekkor jöttünk el onnan, és azóta a fiam csak a barátaival focizik. Nincs erre szükségünk” – meséli Emese.

„Nálunk volt olyan szülő, aki azt ordította a gyerekemnek, hogy »te béna fasz«. Én elindultam apuka felé, hogy most megütöm. A férjem, aki amúgy háromszor akkora, mint az említett apuka, megfogott, és ölben kivitt megnyugodni. Ezután elhoztam. Most egy másik klubnál vagyunk, ott még nem volt ilyen. Még. Nehezen kezelem ezt” – írta Helga.

„Emlékszem, kézilabdameccs volt, a lányom tizenhárom éves volt, és egy apa azt ordította neki a lelátóról, hogy »Mozogj már te lomha dagadék!«, és több apával karöltve hangosan pfújoltak, ahányszor nála volt a labda” – mesélte Ági, és amikor megkérdeztem, mit lépett erre, azt felelte, hogy ez már a meccs végén volt, úgyhogy lerohant a pályáról lekullogó, zokogó lányához, és inkább vele foglalkozott. „Aztán írtam egy levelet a dagadékozó apuka feleségének, amiben kedvesen megkértem, hogy ilyen ne forduljon többet elő. Választ nem kaptam, de valóban nem fordult elő többet. Nem jöttünk el a klubtól, mert a lányom imádja a csapatot, az edzőt, és a kézilabdát is nagyon komolyan veszi, de nem vagyok nyugodt” – mondta. 

 

„Én hallottam, hogy a szülők a saját gyereküknek ordították azt, hogy »béna«, meg »szerencsétlen«, és a meccs után az öltöző előtt azt is hallottam, hogy azt mondták neki, ők »lennének inkább a Botond szülei, rá büszkék lehetnek a szülei«. Azt hittem, menten összeesek, ahogy láttam a lehorgasztott fejű pici gyereket. Lehet, hogy közbe kellett volna avatkoznom, de gyáva voltam. Már bánom” – írta Luca. 

Tovább nyomozva a kérdésben megtudtuk, hogy például a Magyar Jégkorong Szövetség bejáratánál egy táblát is kitettek ezzel a szöveggel:

„Kedves szülő! Kérjük, ne felejtse: Ez csak egy játék, a játékosok még gyerekek, az edző és a bíró is ember. Ez nem a vébé-döntő. Kérjük, tisztelje a játékot, és élvezze a meccset!”

A jelenség tehát nagyon is aktuális és egyben félelmetes.

Messze a sportpályákon és lelátókon túlmutat, hogy hová is vezethet az ilyen szülői magatartás, hogy mit okoz hosszú távon a gyerekekben, és hogy milyen szurkolói hagyományt teremtenek a sporteseményeken, úgyhogy a témával a továbbiakban is foglalkozni fogunk.

Nektek is vannak hasonló tapasztalataitok gyerek sporteseményein?

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ FG Trade

Szabó Anna Eszter