–

A Hairt Tibi bácsinak köszönhettem

Tibi bácsi a szüleim ismerőse volt. Nem sokat tudtam róla gyerekként, visszagondolva annyit tudok felidézni: nekem akkor nagyon öregnek, kövérnek és csúnyának tűnt, viszont mindig érdekes dolgokat hozott ajándékba. (Kedves Tibi bácsi, kérlek, ne haragudj ezért, ma már máshogy tekintenék rád!). Tibi bácsi mindent el tudott intézni, mindent meg tudott szerezni, ha bármi olyasmire volt szükség, amit nem lehetett megvenni a boltban, vagy egyéb, hetvenes évekbeli, magyar földi halandó számára szokványos módon hozzájutni. Ekkor jött Tibi bácsi, akinek mindenre volt biztos tippje, lelőhelye, ismerőse, kiskapuja. Megoldotta „okosba”, csak akkor ezt még nem így hívtuk.

Az első találkozás

Tibi bácsi egyik – számomra akkor a legérdekesebb – kunsztja az volt, hogy valami (általam nem ismert, és azóta is csak gyanítható) nexusnak köszönhetően, bejáratos volt a gyerekkori emlékeimben csak „kiszkábé” (KISZ KB, a fiatalabbaknak KISZ Központi Bizottság, a még fiatalabbaknak a Kommunista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottsága) székházába, ahol minden kedden zártkörű vetítést tartottak a legújabb, vagy Magyarországon még premier előtt álló filmekből. Kedd esténként két filmet adtak egymás után, és a beavatottak tízforintos jegyárért az akkori szó szerint fapados (faszékes) mozikhoz képest keleti kényelemben, süppedős fotelekben ülve nézhették meg az újdonságokat.

Itt találkoztunk először: a Hair és én, és részemről egy életen át tartó szerelem lett a dologból.

Én voltam tizenhárom, a Hair pedig egy. Magyarországon először 1980 januárjában mutatták be (az akkori viszonyokat ismerve meglepően hamar), tehát a vetítés is akkortájt lehetett. Abban az évben ez volt a legtöbb bevételt hozó film a magyar mozikban.

A történelmi hűség kedvéért, az aznap esti első film a Konvoj volt, ami – bár teljesen más regiszterben – szintén komoly nosztalgia tárgyát képezheti a kamionos romantikára fogékony korombeliek számára. A kettő közül a Konvoj nekem mosolyt fakasztó gyerekkori emlék maradt, a Hairt viszont ma sem tudom elérzékenyülés nélkül megnézni.

Anyukámmal moziztunk aznap este, aki 39 éves volt akkor, és máig emlékszem, ahogy a teremből kijövet, egymás szavába vágva, levegőért kapkodva kommentáltuk az élményt.

Ő épp egy kicsit túl korán, én pedig már túl későn születtem ahhoz, hogy virággyerekek lehessünk, de a lelkesedésünk ugyanakkora volt.

Tabuk törése

Szodómia, felláció, cunnilingus, maszturbáció, LSD… Ki beszélt akkor ilyesmiről nekünk, kiskamaszoknak? A szexuális felvilágosítás csúcspontja Veres Pali bácsi levelező rovata volt az Ifjúsági Magazinban („lehetek-e terhes, ha abban az ágyban aludtam, amiben előtte a nővérem a fiújával”… ), amit hetente csemegéztünk hangosan felolvasva és röhögve a nagyszünetben. A kábítószer számunkra akkoriban bűnözést jelentett, börtönt, javítóintézetet, fiatalokat „technokol rapid-kábulatban”, szent borzongást.

Homoszexualitás? Magyarországon akkor ugyan hivatalosan már nem számított bűncselekménynek, de a társadalmi megítélése mégis szinte ahhoz közelített. A jelenet a sorozóbizottság előtt, ahol a zoknilevételt makacsul visszautasító újoncról végül lerántják a zokniját, és előbukkannak vörösre festett lábkörmei? Ma ez csak egy gyenge, rossz ízű poén lenne, de akkor hátborzongatóan merésznek tűnt. A katonatisztek dala: Black Boys / White Boys több mint csiklandós asszociációkat keltett bennünk az „elképzelhetetlenről”.

Vagy amikor Woof az őt vélt homoszexualitásáról faggató rendőrnőnek derűsen azt válaszolja, „hát, Mick Jaggert nem rúgnám ki az ágyamból, de nem vagyok homokos”. Mick Jaggert persze mi sem rúgtuk volna ki az ágyunkból (legalábbis elméletben, ugye, hisz a gyakorlatnál még nem tartottunk, csak a szánk volt nagy), de hogy ezt egy heteroszexuális férfi kimondja…

Nem tudom, mennyire érzékelhető az a „kultúrsokk”, ami épp kamaszodásunk kezdetén ért, a legfogékonyabb pillanatban, de kétségtelen elementáris erővel hatott a generációnkra.

Lázadás!

A Hair legfőképpen nem a szexuális tabuk ledöntéséről szólt, sőt, számunkra még csak nem elsősorban is a vietnami háborúról. A vietnami háború klasszikusai (a Szarvasvadász, az Apokalipszis most, A szakasz, a Jó reggelt, Vietnam, a Forrest Gump és a többi) csak később jutottak el hozzánk, és a Hair más volt, nagyon más. Minden addig látott filmtől különbözött.

Valami olyasmibe talált bele a legjobb pillanatban, ami minden generáció életében eljön egyszer, a lázadás, az ébredés, a borzongató szabadságvágy érzésébe. A társadalmi konvenciók felrúgása, a mindenkori hatalomnak felmutatott középső ujj. A „főokos előtt vigyázzban álló láthatatlan röhögés” (LGT: Szentimentális rakendroll).

Aki nem látta a filmet, annak is biztosan rémlik legalább egy jelenet: Berger tánca az asztalon. Örök érvényű. Mindenki szeretne életében legalább egyszer az asztalon táncolni. Lerúgni az unalmas tányérokat az unalmas asztalról. Semmibe venni a szabályokat, az etikettet, az illemet, megbotránkoztatni és kilépni a sorból.

Woof, ahogy a fejét rázva, vonyítva tiltakozik a hajvágás ellen: No! No! No! No! No! No! Minden tagadás, minden lázadás benne volt, és lélekben vele üvöltöttük, nem, nem, nem! Mi nem leszünk olyanok, mint mindenki más, amilyennek lenni kell, amit elvárnak.

Persze hozzá tartozott ehhez a szívszorító történet is a barátságról, szolidaritásról, önfeláldozásról. Szabadságról, szeretetről, összetartozásról. Az autóban lobogó hajról, a száguldásról a kelő napfényben.

És a zene! Rongyosra hallgatott kazetták, majd később a CD-korszakban bogarászás a „pont az” verzió után, mert a Hair aztán létezett mindenféle musical-változatban, de akinek egyszer beleragadt a fülébe a filmből AZ a hangszerelés, AZ az énekhang, az mással nem éri be, csak a taktusról taktusra ismert verzióval, amihez kellő rajongói előélettel hangról hangra társul a fejben a megfelelő jelenet.

Hogyan születik egy legenda?

A Hair színpadi musical formájában jóval a film előtt, 1967 októberében debütált New Yorkban. Miloš Forman ott volt ezen a legelső előadáson, és az alkotóknak – James Rado, Gerome Ragni és a zenét jegyző Galt MacDermot – már akkor jelezte, hogy szeretne filmváltozatot készíteni belőle. Érdekesség, hogy Rado és Ragni saját magukról mintázták a két főszereplő, a zárkózottabb, romantikus Claude és az extrovertált, vagány Berger figuráját.

A film végül több mint tíz évvel később, ’79-ben született csak meg, és Forman koncepciója sok mindenben eltér az eredeti történettől, melyben a szereplők élete máshogy alakult, mint a filmváltozatban (a színpadi musicalben például Claude halt meg a háborúban). Az eredeti daloknak is csak egy részét tartotta meg és emelte át a filmbe.

A Formannak köszönhetően világhírű klasszikussá vált történet David di Donatello-díjat kapott a legjobb rendező és a legjobb filmzene versenyében, valamint jelöléseket a César-díj legjobb külföldi film, a Golden Globe legjobb film és legjobb férfi főszereplő (Treat Williams) kategóriájában.

Apropó, Treat Williams…

A Bergert játszó színész első és utolsó jelentős szerepe volt ez, érdekes módon utána már csak B-kategóriás sorozatokban és filmekben szerepelt. Nemrégiben döbbenten fedeztem fel egy netflixes sorozatban, őszen, bár továbbra is dögösen. De hát Berger nem öregedhetett meg!

Berger, bár meghalt, ma is él. Mindenki szívében, aki nem felejtette el fiatalkori lázadásait, aki fogékony maradt a love & peace eszméjére. Lehet naivitásnak, idealizmusnak, nosztalgiának minősíteni, de szeretném azt gondolni, hogy vagyunk páran, akik a megkérgesedett lelkünk mélyén még mindig hiszünk benne.

 Kádár Andrea

Forrás: ITT